A huszadik századi szórakoztató zene története a ragtime-tól az új hullámig, 5. rész – A 60-as évek zenei forradalma: The Beatles, Bob Dylan, Jimi Hendrix

A 60-as évek, ahogy a társadalmi viszonyokban, úgy az összes művészeti ágban is óriási változásokat hozott. Ez fokozottan igaz a populáris zene minden stílusára. Elsőként a jazzben végbement változásokat követjük nyomon.

A 60-as évek zenei forradalma

Nem meglepő módon ebben az évtizedben is a(z egyik) legmeghatározóbb muzsikus Miles Davis volt. Ebben az időben már nemcsak a trombitajátéka volt nagyon egyéni, hanem túl volt több olyan stílusteremtő lemezen is, mint amilyen például a Birth of Cool vagy a minden idők legnagyobb példányszámában eladott jazzlemeze, a Kind of Blue. A 60-as évek elején Davis úgy döntött, hogy feloszlatja legendás szextettjét, amely csupa kiváló muzsikusból állt – John Coltrane tenor szaxofon, Julian „Cannonball” Adderley altszaxofon, Bill Evans, majd Wynton Kelly zongora, Paul Chambers bőgő és Jimmy Cobb dob – és egy új, fiatal tagokból álló kvintettet alapít. Davis így emlékezett erre az időszakra: „Coltrane saját magának kezdett játszani, ezért kénytelen voltam feloszlatni a világ legjobb kiszenekarát. Legalábbis a legjobbat, amit addig hallottam.”

Az 1963-ban alakult zenekar is fantasztikus zenészekből állt, akik neve mára már legendának számít. A dobos, Tony Williams 17 évesen került a csapatba. Fiatal kora eleinte abban is gondot okozott, hogy jó pár helyre, ahol a zenekar játszott, ennyi idősen be sem mehetett volna. Bár még csak tinédzser volt, Davis mégis őt nevezte a zenekar motorjának. Az együttes zongoristája, az akkor 22 éves Herbie Hancock lett. Amikor Miles felhívta őt, csak annyit mondott a telefonba bármilyen köszönés vagy bemutatkozás nélkül, hogy holnap kettőkor legyen nála. A szaxofonos, Wayne Shorter csak egy évvel később csatlakozott a zenekarhoz. Őt a nagyszerű improvizációs képessége mellett az erős kompozíciói miatt szerette volna Davis a zenekar tagjai között tudni. Davis ezt mondta róla: „Wayne egy igazi zeneszerző. Kottákat ír, mindenkinek megírja a szólamait, pontosan úgy, ahogyan szeretné, hogy azok megszólaljanak.” A zenekar ritmusszekcióját a briliáns bőgős, Ron Carter tette teljessé.

Ezt a zenekart a legendás dobos, Kőszegi Imre a jazz aranycsapatának nevezi. Lemezeik a jazztörténet legfontosabb albumai közé tartoznak. Az 1963-as Seven Steps to Heaven című lemezen Wayne Shorter kivételével már ez a zenekar játszott. Az 1965-ös ESP című albumot már a legendás kvintett vette felt.

Fontos formációja volt ennek az időszaknak a korábban a Miles Davis szextettben játszó John Coltrane kvartettje. Ebben McCoy Tyner zongorázott, Steve Davis bőgőzött, és Elvin Jones dobolt. Miles Davis menedzsere segítségével Coltrane 1960-ban lemezszerződéshez jutott. Még ebben az évben jelentette meg a műfaj egyik alapművének tekintett Giant Steps című albumot, amelyen korábban, más muzsikusokkal felvett kompozíciói szerepeltek. Ezen a lemezen olyan, mára jazzklasszikusnak számító kompozíciók hallhatóak, mint a Naima és a Mr. P.C., valamint a lemez címadó szerzeménye, a Giant Steps, amely improvizáció tekintetében a jazztörténet egyik legnehezebb akkordsorára épül.

1965-ben jelent meg Coltrane „hangkölteményként” is emlegetett A Love Supreme című albuma, amelyet a műfaj egyik legnagyobb remekműveként tartanak számon. Anyagán egy padlásszobába bezárkózva hónapokig dolgozott, mielőtt a felvételek elkezdődtek volna. A lemezen McCoy Tyner zongorázott, Jimmy Garrison bőgőzött, és Elvin Jones dobolt.

Coltrane az avantgárd jazz kialakulásában is fontos szerepet játszott. Miután kompozíciói, improvizációjának komplexitása, bonyolultsága a műfaj legmagasabb szintjére ért,

úgy érezte, hogy meg kell szabadulnia a zeneelméleti korlátoktól, és csak a pillanat érzelmi hatásait tükröző improvizációkra épülő muzsikát kell játszania.

Eközben a filozófia, a spiritualitás és a különböző vallások is az érdeklődése középpontjába kerültek. Úgy érezte, hogy zenéje által a művészeteken túlmutató módon tudja megváltoztatni a világot.

Az avantgárd, vagy más néven free jazz kialakulásában kulcsszerepe volt a szaxofonos Ornette Colemannek. Az ő 1961-es Free Jazz: A Collective Improvisation című albuma adta ennek a stílusnak a nevét. Ezen a lemezen dupla kvartettnek nevezett, két önálló jazz-zenekar muzsikált egyszerre, mindkettőben játszott szaxofonos, trombitás, bőgős és dobos. Az albumon hallható zene egy folyamatos szabad improvizáció, amely csupán néhány rövid, előre megkomponált epizóddal egészül ki. A lemezen lévő muzsikát egyetlen felvétel során rögzítették, és rájátszás vagy szerkesztés nélkül adták ki.

Rátérve immár a 60-as évek populáris zenéjére, ez az időszak hozta a legnagyobb változásokat az úgynevezett könnyű- vagy tánczenében. Egy cikk terjedelmében szinte összefoglalhatatlan azoknak a folyamatoknak a sokszínűsége, amelyek ebben az időben zajlottak. Ha lényegretörően nézzük a szóban forgó évtizedet, három előadót kell kiemelnünk: a The Beatlest, Bob Dylant és Jimi Hendrixet.

Brit invázió: The Beatles

Ahogy a sorozat első részében írtam, a szórakoztató zenét a huszadik század elejétől kezdve az új amerikai stílusok határozták meg.

A The Beatles megjelenéséig alig irányult figyelem az angol zenekarokra.

Az európai együttesek jellemzően az amerikai zenéket másolták, a közös nyelv miatt az angol együtteseknek viszont nagy előnyük volt ebben. Németországi klubokban is szívesen alkalmaztak angol zenekarokat, mert az anyanyelvükön énekelték az amerikai slágereket, és ehhez nem kellett Amerikából hozni a zenészeket. Természetesen azért a jól menő szórakozóhelyeken amerikai muzsikusok is játszottak, a hamburgi kikötőben például Little Richard, akinek a zongoristája Billy Preston volt, utóbbival ott ismerkedtek meg a The Beatles tagjai.

A The Beatles volt az első európai zenekar, amely megtörte az amerikai könnyűzenei hegemóniát. Az 1964-es amerikai sikerük nyitotta meg az utat a többi angol zenekar számára az amerikai piacra, ezt az időszakot hívjuk „brit inváziónak”. Fontos megjegyezni, hogy a The Beatles sok tekintetben megreformálta az úgynevezett rockzenekarok működésének hagyományos felfogását. Először is ennek az együttesnek nem volt egy egyértelmű vezetője, frontembere. Ők négyen jelentették a The Beatlest.

Újdonságnak számított az is, hogy azon túl, hogy az együttes tagjai egy zenekart alkottak, erős baráti kötelék is összefűzte őket, ami a csapat imázsában is megjelent. Az is fontos volt, hogy szinte teljes mértékben a saját dalaikat játszották. Zenéjükön kívül humoruk, közvetlenségük is fontos szerepet játszott a feléjük áradó szeretet kialakulásában. Zenei fejlődésük egészen feloszlásukig tartott. Minden lemezük összetettebb, differenciáltabb volt, mint az előző.

Ők emelték a populáris zenét a magas művészet szintjére.

A The Beatles révén a könnyűzene kilépett az egyes slágereket tartalmazó kislemezek világából, és egy nagyobb egységben, egy komplett lemezanyagban kezdtek el gondolkodni a zenekarok.

A The Beatles alkotta meg az első koncepciólemezt is a Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band (Bors őrmester Magányos Szívek Klubjának zenekara) című albumának képében, amely egy kitalált zenekarról szól. A szövegviláguk is megreformálta a slágerek hagyományos mondanivalóját. Ők voltak az egyik első zenekar, amely klasszikus zenében megszokott hangszereket – amilyen például a pikolótrombita vagy a csembaló –, valamint vonósnégyest (például a Yesterday című számban) használt a kíséretekben.

Nagyon korán jelent meg a felvételeiken – elsősorban George Harrisonnak köszönhetően – az indiai szitár, amely a későbbi világzenei irányzatok előfutárának is tekinthető.

Az Ob‐La‐Di, Ob‐La‐Da című kompozíciójukban a ska zene hatásai is megjelennek, amely csak később, a 70-es években lett jellemző a brit popzenére.

Hozzájuk köthető az első flashmob is, amikor 1969-ben váratlanul az Apple Corps irodaház tetején kezdtek el játszani. A The Beatles találta ki a két „A” oldalas kislemezt is, ahol mindkét oldalon szereplő szám egyenrangú volt. A legfontosabb pedig, hogy a The Beatles egy stílusteremtő zenekar volt.

Muzsikájuk alapját – különösen a karrierjük elején – az amerikai zenekarok harmónia- és dallamvilága adta, de ők ezt megreformálták egy erőteljesen európai zeneiségre épülő hangvétellel. John Lennon egyszer azt nyilatkozta, hogy ha nincs Elvis, nincs a The Beatles sem. Számukra Elvis azt jelentette, mint amit másoknak később épp a The Beatles. Hogy ebben az időszakban milyen gyors és erőteljes volt a zenei stílusok változása, azt az is jelzi, hogy az 50-es években „királlyá” koronázott Elvis, ebben az időben nemcsak veszített népszerűségéből, de zenéje a The Beatles 1964-es amerikai térhódítása után elavulttá vált, pedig ekkor még 30 éves sem volt. A rockzene fejlődése azt is magával hozta, hogy ezek a felvételek elsősorban nem tánczenék voltak. Ezt az űrt töltötte be a 70-es évek elejétől a diszkózene.

Amerikai folkzene – Nobel-díjas dalszövegek: Bob Dylan

A korszak másik, az egész akkori zenei világot formáló egyénisége az amerikai dalszerző, Bob Dylan volt. Ő az amerikai folkzenét emelte a magas művészet szintjére.

Dalszövegei az akkori kortárs költészet részévé váltak, ezt jelzi kétségtelenül, hogy 2016-ban irodalmi Nobel-díjban részesítették.

Amikor 1964-ben találkozott a The Beatles tagjaival, nekik is azt javasolta, hogy kezdjenek el összetettebb szövegeket írni. Dylan eleinte a saját maga gitárkíséretével adta elő dalait, 1965-től viszont elektromos hangszereket használó zenekarokkal kezdett játszani, ami először nagy felháborodást keltett a hagyományos folkzene rajongóinak körében. Kísérő zenekarai közül kiemelkedő volt a The Band nevű együttes, amelynek tagjai korábban The Hawks néven játszottak. Miután 1965-ben Dylan kísérő zenekaraként működtek, mindenki csak egyszerűen bandként, azaz zenekarként emlegette őket, ezért felvették a The Band nevet. A hatvanas évek végétől a The Band saját jogon is az Egyesült Államok egyik kultuszzenekarává vált. 1976-ban egy nagyszabású koncerttel búcsúztak a közönségtől, amely a The Last Waltz címet kapta.

Erről a koncertről Martin Scorsese készített filmet, amelyet sokan minden idők legjobb koncertfilmjének tartanak. A film érdekessége, hogy operatőre Zsigmond Vilmos volt, a látványterv készítésében pedig az ugyancsak magyar származású operatőr, Kovács László is részt vett. További magyar vonatkozása ennek a projektnek, hogy a koncert hanganyagát tartalmazó tripla lemez keverésében az az Erdélyi Tamás (Tommy Ramone) is részt vett, aki a világ első punkzenekarának, a The Ramonesnak is alapító tagja volt.

Egy afroamerikai géniusz Londonban: Jimi Hendrix

A 60-as évek rockzenéjének harmadik csodája 1966-ban indult, amikor az Animals együttes basszusgitárosa, Chas Chandler felfedezve Jimi Hendrix zsenialitását, Londonba vitte a gitárzsenit. Ez is egy jó példa arra, hogy a The Beatles révén ebben az időszakban London volt a rockzene központja. Itt a zenei ízlést, felfogást tekintve Amerikához képest egy sokkal nyitottabb, értőbb közönség fogadta a zenét forradalmasító Jimi Hendrixet.

Hendrix megjelenése egyszerre volt egy zenetörténeti folyamat logikus következménye, illetve egy zenei géniusz színre lépése.

A 60-as évek közepétől az angol zenekarok intenzíven kezdtek érdeklődni az amerikai blueszene iránt. Így jött létre például a John Mayall & the Bluesbreakers, de az akkoriban sztárzenekarnak számító Cream zenéjében is erős blueshatás fedezhető fel. Ezek a zenekarok korai blueslemezeket hallgattak, és nem igazán ismerték a saját idejükben játszó amerikai blueszenekarokat. Különösen a fiatal afroamerikai előadók voltak számukra ismeretlenek, mert a szegregált amerikai rádióállomások, koncertek és lemezkiadók miatt nehezen lehetett Európából nyomon követni a blueszenében zajló aktuális változásokat. Ezáltal a brit muzsikusok korai blueslemezek hangzását próbálták utánozni, a gitárjátékukat is ezek inspirálták, ők azonban már virtuózabb módon játszottak, mint a lemezeken hallható gitárosok. Ebben a kontextusban logikus következmény volt tehát, hogy egyszer csak jött Amerikából egy afroamerikai gitáros, aki a blues hagyományait belülről ismerte, mondhatni az anyanyelve volt a blues, és aki így hitelesebben, eredetibb módon játszotta ezt a zenei stílust. Ő lett Jimi Hendrix, aki teljesen új fordulatot hozott a korabeli zenei világba.

Az ő kivételes tehetségének volt köszönhető, hogy nem hagyományos értelemben vett rhythm and blues zenét játszott, hanem egy bluesgyökerekre épülő, pszihedelikusnak hívott progresszív muzsikát hozott létre. Ez elsősorban a kivételes komponista és szövegírói képességeinek volt köszönhető. A lemezfelvételek során is úttörő módon élt a stúdió nyújtotta lehetőségekkel. A színpadi megjelenése és jelenléte is meghökkentő volt az akkori rockzenét hallgató közönség, különösen a fehér fiatalok számára. Az afroamerikai muzsikusoknál megszokott show-elemeket, mint például a foggal való gitározást, még az amerikai fehér fiatalok sem ismerték a szegregáció miatt. Hendrix beemelte ezeket a színpadi elemeket az előadásmódjába, amellyel zenéje még a kevésbé vájtfülű közönséget is megragadta.

Mivel Hendrix hatalmas Bob Dylan-rajongó volt, dalszövegeinek megalkotása során már a kezdetektől fogva arra törekedett, hogy verseskötetbe illő módon fogalmazza meg saját és kortársai érzelemvilágát. Az évtized vége felé érdeklődése a jazz felé irányult. Miles Davisszel azt tervezték, hogy közös albumot készítenek, amely végül Jimi Hendrix korai halála miatt nem valósulhatott meg. 1970. szeptember 18-án, mindössze huszonhét évesen hunyt el, máig tisztázatlan körülmények között. Miles Davis, aki ott volt a fiatal muzsikus temetésén, azt írta az önéletrajzi könyvében, hogy Hendrix halála után egész életében egy hozzá hasonló gitárost keresett, de soha nem talált. Megfogalmazása szerint, ha egy olyan gitárost hívott a zenekarába, akinek a játékában megvolt az igazi, eredeti bluesíz, az nem tudott elég szabadon gondolkodni a zenéről. Ha olyat választott, aki szabadon, kísérletezően játszott, abból hiányzott a blues mélysége. Jimi Hendrix játékában mindkettő megvolt.

A Davis–Hendrix-együttműködés azért is ígért izgalmas zenei világot, mert

a 60-as évek végén Miles Davis létrehozta a jazz egyik legtermékenyebb irányzatát a jazz- és rockzene ötvözéséből, az úgynevezett fusiont, azaz fúziós jazzt.

Ezt az irányzatot sokan idegenkedve fogadták a mainstream jazzkedvelők közül, Davis azonban felismerte, hogy a kor zenei szellemiségéhez igazodva meg kell reformálnia a hagyományos jazz zenei felfogását. Ezért ötvözte a jazz differenciáltabb dallam- és harmóniavilágát a rockzene erőteljességével, különös hangsúlyt fektetve a ritmusszekció, tehát a dob és a basszusgitár dinamikus együttjátékára. Ez azért is volt fontos, mert az évtized végén kiteljesedő avantgárd jazz sokkal kevesebb hallgatót vonzott, mint a műfaj korábbi irányzatai. Miután ez a fusionzene egy sokkal nagyobb közönséghez szólt, bizonyos értelemben megmentette a jazz népszerűségét. Ez azzal együtt is igaz, hogy Miles Davis Bitches Brew című albuma, amelyet az új fusion stílus első lemezének tekintenek, több szempontból is egy alapvetően avantgárd zene. Mégis olyan hangvétellel, hangszereléssel szólalt meg, amely az akkori fiatal generációnak befogadható volt. Davis a külső megjelenésében is igazodott a korszellemhez. Olyan fesztiválokon is nagy sikerrel lépett fel, mit az 1970-es Isle of Wight Festival, amelyen Jimi Hendrix is az egyik fellépő volt.

A 60-as évek kivételesen színes zenei világa kimagaslóan sok lehetőséget adott az elkövetkező évtizedek stílusirányzatainak kialakulásához. Sorozatunk következő részében ezeknek az új irányzatoknak a 70-es évekbeli kibontakozását követjük nyomon.

A huszadik századi populáris zene történetét bemutató sorozatunk eddigi részei:

A huszadik századi szórakoztató zene története a ragtime-tól az új hullámig, 4. rész – A cool jazz és a rock and roll

A huszadik századi szórakoztató zene története a ragtime-tól az új hullámig, 3. rész – A bebop stílus megjelenése

A huszadik századi szórakoztató zene története a ragtime-tól az új hullámig, 2. rész – Jazzkirályok és a swingkorszak

A huszadik századi szórakoztató zene története a ragtime-tól az új hullámig, 1. rész – A blues és a jazz kialakulása