A Pán fia – Komjáthy Jenő titokzatos és modern költészetéről

Komjáthy Jenő (1858–1895) és Reviczky Gyula (1855–1889), a két felvidéki költő nevét együtt emlegeti az irodalomtörténet. Barátok voltak, pályatársak. Reviczky verset írt Komjáthy esküvőjére (Nősülő barátomnak), majd Komjáthy Jenő Viktor nevű fiának is, akinek keresztapja lett (Viktor keresztfiamnak). Komjáthyra sokban hatott Reviczky költészete. A két lírai életmű egyrészt nagyon hasonló, másrészt nagyon különböző.

Különböznek például a tartalom tekintetében. Reviczky egyik legismertebb versében, a Pán halálában a Pán kimúlását pozitív dolognak tekinti, mert egy új korszakkal, a kereszténység hajnalával köti össze: „Ki szomorú nem volt, az mind pogány, / Ő rendelé ezt így a Golgothán. / Ő, aki jámbor, irgalmas, szelíd / S elvette a világnak bűneit. […] Az ég alján, a földdel összefolyva / Feltűnik a kereszt.” A misztikus, panteista Komjáthynál a Pán pozitív előjelet kap a Kéj című versben: „A földet forró vágy hevítse, / Ifjodva keljen Pán elő! / Színültig áll az élet pohara, / Hadd oltsa szomját vőlegény, ara.” Ez a vers mintha a Pán halála ellenében íródott volna, ahogy a Haldokló nyár is: „Téged szenvedni látva, nagy Pán, / Sóhajtja minden: Pán beteg! / Ott fekszik ím halotti ágyán, / S oly szomorú, oly csüggeteg // […] Óh, mit is van keresnem itten, / Ha napszemed már nem ragyog?! / Mehetnék én is! Oda minden, / Ha egyszer a nagy Pán halott!” Hogy ezek a versek a Pán halála című vers után íródtak, és egészen biztosan azzal direkt polemizálva, arra bizonyíték a versek keletkezési dátuma és azok nagyon konkrét utalásrendszere. Komjáthy a Megőszült a világ című művében is így szomorkodik: „Megőszült a világ, meghalt a nagy Pán”. Pedig a szomorkodás egyáltalán nem jellemző Komjáthyra, inkább a lelkesedés és a világ bajain való felülemelkedés az ő attitűdje, és ebben is ellentéte Reviczkynek, akinek halálára verset írt (Reviczky Gyula halálára), ám ez a költemény inkább bújtatott Reviczky-kritika, mintsem hódolat. Nézzük meg, hogy látta barátját Komjáthy a költemény alapján: „Míg halkan s búsan jártál itt közöttünk, / Sokan nem láttak, kevesen szerettünk” ‒ írja. Vagyis Reviczky „bús” volt, és kevesen ismerték. Majd így folytatja: „Emlékszel-e, hogy itt alant mi voltál? / Lemondás bajnoka, eszménynek oltár, / éneklő koldus volt a cimed. / Eszmények, ábrándok csöndes betegje, / Titkos vágyakra és fájó sebekre / mondottál mélabús rimet.” Ezek szerint szegény volt, eszményekben hívő, és lelkét megbetegítette a bánat, illetve amivel kifejezte: a költészet. „Te hirdetéd: A költészet betegség.” Ezek után Komjáthy elkezd magáról beszélni, illetve arról az új költészeteszményről, amit ő követ, és amiben betegségnek, szentimentalizmusnak nincs különösebben helye: „Nem lesz a költészet mindig betegség! / Közelg a nap, én érzem fergetegjét, / A lélekifjító vihart.” Ez a „lélekifjítás”, ez az új korszak már el is kezdődött, és nem más indította el, mint ő: „Bár új dalokba kezdtem lelkesedve, / El nem feledlek, eszmék csüggetegje, / Búsabb időknek bús életfele!”

Weöres Sándor is Komjáthy köpönyegéből bújt elő?

Több irodalmár is megemlíti, hogy Komjáthy misztika iránti hajlamát Madách Aladár, Madách Imre fia mélyítette el. Az az „új vonal”, amit Komjáthy a költészetbe hozott, egyébként kapcsolatban áll az objektív, a kozmikus, az én nélküli lírával, ami egy felsőbb lét után vágyakozik, illetve abban pozicionálja saját magát. Ezért Weöres Sándor költészetének véleményem szerint Komjáthy Jenő munkássága lehet az egyik előzménye (persze, nem az egyetlen, és még nem is a legközvetlenebb, de feltétlenül az egyik). Hogy Weöres ismerte a költészetét, arra egybegyűjtött leveleinek második kötetében (Egybegyűjtött levelek, Pesti Szalon, 1998) a 210. és a 447. oldalon találtam bizonyítékot. A második említésnél Komjáthyt egy szintre helyezi Kosztolányival és Kölcseyvel. Akkori szemmel nézve nagyon modernnek hathatott, amikor Komjáthy így írt: „Kit megcsapott már ama nagy / Szellemvihar, az őserő: / A földnek immár halva az, / Érdekfonált nem szőhet ő. // […] Az örök Szépséget magát / Saját szemével látta ő: / S annak, ki egyszer égbe járt, / A földi lét nem tűrhető.” Legismertebb verse, A homályból című is erről beszél: „Rohanj a lelkek tengerébe / Lelkem, te büszke nagy folyam! / Szakadj a boldog összeségbe, / Hova minden világ rohan! // Halj át az élet-óceánba / És mindenekbe halva élj! / A szellemek rokon világa / Szavadra rég figyel: beszélj!”

Mivel Komjáthy egy külön világban élt, szokták mondani, hogy nem volt szeme a valóságra, vagyis az életrajziság nem releváns az esetében.

Egyébként hasonló okok miatt nem találkozunk Weöres Sándor lírájában sem erős életrajzi szállal. Babits egészen odáig megy ebben a kérdésben, hogy Az irodalom halottjai című esszéjében (Babits Mihály: Irodalmi problémák, Athenaeum, é. n.) azt írja, hogy míg „Shelley verseiben vannak életrajzi adatok, Komjáthyban nincsenek”. Ám ez „költői túlzás”, hiszen A múltból című versében ifjúságának kicsapongásairól van szó, a Régi regében egy szerelmet idéz fel, a Búcsú Abderától egy várostól való búcsúzást, és a családja is megjelenik benne („Hiszen myrtusszal itt öveztem / A szűzi nőt, a szép arát, / S itt élt a drága, jó család! […] S gyermekeim te ringatád”). Továbbá a Celesta húgomnak című vers is az életrajzi versek sorába tartozik, ahogy az Álmodva is, vagy a Gondolatok a halálról, valamint a feleségének írt Éloa-ciklus is, és ezzel a lista még nem teljes. Egyébként egyik kedvenc Komjáthy-versem, a Májusi reg is valóság-ihletésű: „Mily harmatos, mily friss a rózsa, / Hogy csattog a madár, / S mily pajkosan lejt a sióra / A fürge napsugár.” Ahogy a címe is mutatja, a vers egy extatikus májusi reggelt jelenít meg, amit a költő egy új világ születésének érez: „Ez nem a tegnap, nem a régi, / Elkoptatott alak: / Mostan születtünk, most jövénk mi / E fényes színre csak. // Nincs múlt, sötét idő mögöttünk, / Itt minden dús jelen; / Az élet ormán, ott fölöttünk / Virraszt a Végtelen.” Ezzel a verssel Komjáthy megcáfolja Babits azon véleményét, miszerint „Komjáthynak egyáltalán nem volt érzéke a természet iránt”. Ez a verse azért is sikeres, mert ebben megtalálta az egyensúlyt az idea és a valóság között. A vers sorai pontos jambusokban zengenek, és ezzel el is érkeztünk oda, ahol Reviczky és Komjáthy minden tartalmi különbözőségük ellenére is mélyen rokonok: a versformához.

Ha a tartalom különbözik is, a forma hasonló

Formai tekintetben ugyanis Reviczky és Komjáthy szinte teljesen megegyeznek. Komjáthy nagyon gyakran használja a Reviczkytől átvett 9-8 szótagos sorpárt, és hasonló jambikus tisztasággal, dallamossággal teszi. Az 1870–80-as évek a magyar jambikus költészet csúcspontjának nevezhető, ámbár nála már némileg több pirrichiust és trocheust fedezni fel a spondeusok és a jambusok mellett. Babits Mihály Komjáthy költészetét zeneinek mondja, és ezzel én is egyetértek. Viszont azt már nem fogadja el, hogy Sikabonyi Antal Komjáthy-monográfiájában azt írja, Komjáthy Reviczkyvel karöltve Arany és Petőfi költői nyelvét továbbfejlesztette. Pedig ezt én is így látom, és úgy vélem, hogy amikor Sikabonyi a nyelvről beszélt, valójában a jambikus versformát értette alatta. De Babits alapjában véve szőrös szívű kritikus, aki szűken osztogatja a dicséreteket. Reviczkyt nem kedvelte, ellenben Komjáthyt igen, vagyis a Reviczky–Komjáthy kettősből egyértelműen Komjáthy mellett teszi le a voksát. (Én Reviczkyre szavazok.) Babits egyébként azzal, hogy Komjáthy „örökös, egyforma, folyamatos jambusait” egyfajta negatívumként emlegette, voltaképpen maga alatt vágta a fát, hiszen a Nyugat és az azt követő nemzedékek már ennek az „örökös jambusnak” a zeneiségéről mondtak le, és hozták el ezzel a szabadvers máig tartó korát, aminek Babits már egyáltalán nem örült, és a Nemzetközi ankét a költészetről című esszéjében (Babits Mihály: Arcképek és tanulmányok, Szépirodalmi Kiadó, 1977) így ír róla: „Az a folyamat, amelyben a Versírás […] elvesztette régi fontosságát […] azonos azzal a folyamattal, amelyben a Vers mindjobban különvált a zenétől […]. [A] Költészet mennél jobban akar a […] próza nyelvén szólni, annál távolabb jut attól, amit […] eleven művészetnek nevezhetünk. S annál közelebb a veszély, hogy hatása nem terjed túl a céhen.” Máig ható kérdés, probléma ez. Komjáthy egyébként a formáról a Kritikai szempontok című esszéjében így vélekedik:

„Hiszek egy Istenben, a mindenható formában […] a költő éppoly kevéssé nélkülözheti a metrika és a rímtan közönséges szabályait, mint a festő a színvegyítést és a perspektívát…”

Ha már a rímtannál tartunk, hadd mondjam el, hogy Komjáthy vissza-visszatér egy érdekes rímtechnikához: sokszor használja egy versen belül ugyanazokat a rímszavakat. Illetve még az is jellemző a versszerkesztésére, hogy költeményei első versszakát gyakran megismétli a mű végén, és így keretes-refrénes szerkezet keletkezik.

Komjáthy Jenőről nemcsak Babits, hanem a jóval elfogadóbb Kosztolányi is írt (Kosztolányi Dezső: Kortársak, I., Nyugat, é. n.), aki nem szokott fukarkodni az elismerésekkel: „Komjáthy Jenő, a XX. század költője, egy egész századdal előzte meg korát.” Kosztolányi Komjáthy Jenő halálát a következőképpen örökíti meg: „1894 végén […] Budára ment s a Vöröskereszt-kórházban négy napra rá, teljesen egyedül, meghalt. Halálának okát a boncolókés sem deríthette fel. Ez a nagy lángoló idealista misztikusan és csodásan tűnt el…” Befejezésül már csak annyit tennék hozzá, hogy bár a földi alakja megmagyarázhatatlanul tűnt el, teljesen logikusan és megmagyarázhatóan maradt fenn a művészete: az újító tehetség és a különös költőiség okán.