Nélkülem – Kritika Olasz Renátó Minden csillag című filmjéről

Sóbálványék

Veszett globalizációnkban mindenkit el lehet érni, Facebook, Messenger, Instagram, ezer szálon kötődünk egymáshoz, csak éppen találkozni nem sikerül már. Többek között feltehetően ennek köszönhető, hogy a filmek is retrospektív módon beszélnek a barátságról, legendákként énekelve meg az egykor legalapvetőbb kapcsolatainkat. A külföldi filmgyártásban is találunk erre példát (Még egy kört mindenkinek), a hazai filmgyártás azonban különös előszeretettel tematizálja a jelenséget. Néhány éven belül érkezett az Együtt kezdtük, a Pesti balhé, az Egy százalék indián, a Kálmán-nap és a Minden csillagra alapkoncepciójában hasonlító Egykutya.

A kánont elnézve különösebb vizsgálódás nélkül is szembeötlik, hogy az ilyen filmek az alkoholt mint csendes barátot állítják néma főszerepbe.

Persze „a jó sztorik nem úgy kezdődnek, hogy megettünk egy salátát”, de a bódultság nemcsak az emlékek gyártásához kell, hanem – például mikor a gyerekkori barátainkra nézve rájövünk, mennyire messze kerültünk tőlük – a felejtésükhöz is. Axiómaként él bennünk, hogy a barátaink az a családunk, akiket megválogathatunk, de valójában legtöbbször utalva vagyunk rájuk, nekik. Közös gyerekkor, iskola, munkahely vagy egyéb sorsközösség szelektálja ki azt a kis csoportot, akikből aztán a szabad akaratunkat gyakorolva kimazsolázhatjuk a nekünk tetszőket. És persze, hogy elszórakoztat bármi, ami egy koszfészekben kicsit is felfénylik, de az attól még messze nem biztos, hogy arany. Hogy mennyire nem, azt akkor érezzük meg igazán, mikor egy efféle közegbe hosszú kihagyás után visszalátogatunk.

A szülővárosba való visszatérés gyakori toposza a filmművészetnek, ezzel a nosztalgikus alapszituációval könnyű a nézőre hatni. A régi város, A régi környék, Egy jó ember, Születésnap, Itthon, édes otthon – mindegy, hogy tömeg vagy szerzői, zsáner vagy dogma, mind arról számol be, hogy nem lesz annak jó vége, ha az ember visszanéz oda, ahonnan jön. A kötelező haladás emberien esendő szabotálása ez, ami mindig megköveteli az árát – kérdezzék csak meg Lót feleségét. Vagy a harmincas évei elejét taposó testvérpárt, Milánt (Olasz Renátó) és Biát (Waskovics Andrea), akik az ünnepekre Budapestről visszatérnek vidéki szülőfalujukba, egy estét pedig a karácsonyi körmenet részeként a régi iskolai haverokkal töltenek. A lepukkant kocsmába szakadt kis társaságban akadnak párok, szinglik, még nem eldöntöttek, és persze ott a minden csapatból elmaradhatatlan comic relief (Oláh-Badi Levente), aki hol nótára, hol cigire, hol altesti poénokra gyújtva katalizálja az este alakulását. Ahogy a kötődések felszínére rakódott évek az alkoholban feloldódnak, sebként szakadnak fel a régi románcok és sérelmek, melyek közül legfájóbb annak belátása, mekkora szakadék tátong a fővárosba szakadt testvérpár és a hátrahagyott barátaik között. Egymást érik a „mi lett velünk?”, „emlékszel?” és „miért nem mondtad soha?” kezdetű gyötrő kérdések. Mindez a banális fatalizmus, a rummal kevert múltidézés és a padló eredendő húgyszaga olyan elegyet képez, amelyet sem a szív, sem a gyomor nem képes befogadni, így mindkettő determinálódik, hogy kiadja magából, amit már nem bír el.

Ahol már nem leszünk sosem

Olasz Renátó jó szerzői elsőfilmhez méltóan epizódokra osztja a mozit, amely egyetlen, bár meglehetősen sűrű éjszaka eseményeit meséli el. Hogy egyenesen az univerzalitásért vagy csak azért, hogy az értelmezési tartományt ne szűkítse szükségtelenül, de egy térben és időben is lebegő filmet készített. Ennek leglátványosabb eleme persze a fekete-fehér képi világ, amely nyomban kiemeli a látottakat a valóság szűkösségéből. Ezzel együtt helyileg egyaránt lehetünk egy alföldi kisvárosban és a határon túl is, de ilyeténképpen lehetnénk bárhol. És szinte bármikor.

A jelmezek és a lepusztult kocsma díszlete inkább a (jócskán) elmúlt évtizedeket idézi, pedig a szereplők zsebében ott pittyegnek az üzenetek.

Ezzel vizuálisan fixálódik, hogy akárhol is vagyunk, itt megállt az idő, az ízek, a szagok, de még a tapéta is ugyanolyan, mint harminc éve, vagy inkább ugyanaz.

Viszont a lebegő filmben is egyértelmű, hogy bármit is keresett a hazalátogató testvérpár, az már nincs itt. Illetve az nagyon is itt van, csak ők vannak már egészen máshol. A csapat iskoláskorukban még egész más alapon szerveződő hierarchiája mára egyértelműen a lakhely szerint rendeződik: itt mindenki bele akar kapaszkodni abba, aki el tudná vinni onnan, ahol van. Egy ideig különös is, hogy Waskovics Andrea karaktere miért rajong ennyire az egyik ottani fiúért, de nyomban megértjük, amikor kiderül, hogy a fiú Dániából látogatott haza. Az univerzális történetben itt már konkrétabb társadalmi és aktuálpolitikai helyzetet is megpendít a debütáló rendező, hiszen legkésőbb a 2008-as világválság óta mindannyiunknak van olyan barátja, aki megélhetési kivándorlóként levált a csapatról, mi pedig máig nem tudjuk eldönteni, hogy a hiánya fáj-e jobban, vagy az, hogy mi nem mentünk.

Hogy Tarr Béla a film executive producere, azt nemcsak onnan vehetjük biztosra, hogy időről időre megjelenik egy haszonállat, hanem a mozi alapkoncepciójában is tetten érhető, lévén az nem egy történet, hanem egy érzés mozgóképes megragadását tűzi ki célul – ami nagyjából olyasfajta vállalás, mint elmagyarázni egy színt. Ahogy mindannyiunk előtt megjelenik egy árnyalat, amikor azt mondjuk, vérvörös, úgy mind ismerjük a régi barátokkal való újratalálkozás keserédes hangulatát is, azonban ezt giccs és közhelyek nélkül megragadni jókora kihívás. Olasz Renátónak nem is sikerül maradéktalanul. A viszonylag hamar felcsendülő Nélküled, amelyet a társaság részegen énekel el, például meglehetősen aggasztó érzelmi tartományra nyit ajtót, de szerencsére a rendező nem indul meg ezen az úton. És bár az említett közhelyeket sem tudja teljesen elkerülni a film, ez nem is biztos, hogy célja. Jóllehet a közös tánc, az egymásba gabalyodások, de még az indokolatlan pofozkodás is megjelenik, enélkül nem lehetne hitelesen ábrázolni egy ilyen estét.

Így hát nem a film, a benne ábrázolt élethelyzet az, ami kínzóan klisés (talán épp ennek elfeledéséhez van szükség annyi alkoholra).

Fontos megjegyezni, hogy részeget hitelesen alakítani irtó nehéz (nézzék csak meg az Egykutyát, de elbukott már ebben Meg Ryan és Keanu Reeves is). Óriási kihívás lehet egy olyan moziban szerepelni, ami az egész cselekményét erre alapozza, ám ezt itt nemcsak a film profi színészeinek, de még az amatőröknek is sikerül abszolválniuk. Ennek kulcsa lehet, hogy Olasz Renátó – ahogy azt a KO-nak adott interjúban is elmondta – szinte kizárólag improvizációkkal dolgozott, amelyek egyértelműen maximalizálták a látottak hitelességét. Végül olyan jól sikerül operálni a dologgal, hogy az ivászat különböző fázisaiban hol drámát, hol vígjátékot, hol szinte már akciófilmet látunk, jóllehet – ahogy részegedés közben mindig – elkerülhetetlenül robogunk a tragikomédia felé…

A legtöbben már voltunk ilyen élethelyzetben, de ad-e hozzá valamit a film megnézése ennek megértéséhez, megéléséhez? Vagy csak megmutatja, amit magunk is láttunk már annyiszor? Nos, hozzáadni aligha sikerül. Nem értjük meg jobban az emberi természetet, sem azt, hogy mi alapján dől el, az elvágyódás általános igényére melyikünk veszi a sátorfáját, és melyikünk nemesíti a maradást kifogásként a kényelemre. Azt sem innen, hanem saját bőrünkön tapasztalva tudjuk meg, hogy a változatlanság biztonsága épp olyan, mint az alkohol: először jó érzésekkel telít, az „idetartozom” illúziójával bódít, aztán ránk telepszik, testileg és lelkileg is megbénít, míg végül – mint minden valamirevaló függő – köré nem építjük az egész életünket. A Minden csillag mindössze emlékeztetni segít, hogy milyenek vagyunk, vagy voltunk valaha. És érzékenyít saját magunk azon verziója felé – legyen az akár a maradó, akár a távozó fél –, akik már nem leszünk soha. Ez azonban, pláne egy első nagyjátékfilmtől, nem kis teljesítmény.