„Minél elfoglaltabb az ember, annál inkább van ideje mindenre” – Interjú Rozgonyi-Kulcsár Viktóriával

Mindenekelőtt gratulálok a Pro Cultura Urbis díjhoz! Milyen érzések kerültek felszínre, amikor megkaptad az értesítést? 

Elsősorban a meglepettség. Egy keddi napon történt, ilyenkor mindenki bent van az irodában, ekkor összegezzük az előző hetet, és megtervezzük a következő hét ütemét. Épp a megbeszélés után érkezett az e-mail. Többször is el kellett olvasnom, hogy meggyőződjek a benne foglaltakról, miszerint nekem ítélték 2023-ban a Pro Cultura Urbis díjat. Meghatódtam.

A korábbi díjazottak sorában van Jancsó Miklós, Köves Éva, Markó Iván, akik a díj átvétele után ugyanolyan elszántsággal folytatták a munkát, mint korábban – ha nem nagyobbal. Esetedben hogyan befolyásolja a kitüntetés a további terveidet?

Semmi esetre sem tekintek rá egyfajta életműdíjként, amely után kényelmesen hátradőlök, és leteszem a lantot. Számomra sokkal inkább egy mérföldkő egy nagy projekt tizenegyedik évében. Hiszek abban, hogy ötévente meg kell állni, és értékelni kell a mögöttünk álló projektciklust. Amikor ötéves lett a Jurányi, eljutottam arra a pontra, hogy teljesen kimerültem, és kerestem, hogy hol van egy töltő, amire rácsatlakozom, akkor nagy szükségem volt a csapat, a szakma, a nálunk dolgozó alkotók biztatására, hogy tovább folytassuk. A második öt évben már sikerült megtalálnunk az arculatunkat, kialakult a belső működés, a külső kommunikáció, a pozíciónk a független előadó-művészeti területen. Nagyon jó időzítés, hogy épp a jubileum után kapom ezt az elismerést. Most is egy nagyon aktív, termékeny évadot kezdtünk. Rengeteg a feladat, közben pedig nagyon kiszámíthatatlan és mostoha most a függetlenek helyzete. Nem túl vonzó ez a pálya, mégis fontos lenne már most bebiztosítani a staféta átadását.

Úgy érted, hogy éveken belül új vezető lesz a Jurányi Ház élén?

Azzal a szándékkal írtam alá a második tízéves ciklus bérleti szerződését, hogy annak én már csak a felét viszem végig, és közben megtalálom, illetve felépítem azt az utódot vagy azt a csapatot, aki vagy akik személyükben, hozzáállásukban tovább tudják biztosítani az intézmény frissességét. Nincsenek kétségeim, tudom, hogy ez egy hosszú folyamat lesz. 

Összetett a feladat, mert egyszerre kell hozzá nagy lélek, szellem és fizikai jelenlét.

Van, akiben azt látom, hogy fizikailag alkalmas lenne rá, hiszen elég talpraesett. Más szellemileg alkalmas a feladatra azáltal, hogy átlátja a stratégiai folyamatokat, a hatósági vagy gazdasági ügyeket. Megint másnak a lelke van meg hozzá, mert kellően nyitott, kíváncsi és alázatos. Az adott időszak körülményei tudják majd eldönteni, hogy akkor éppen mire van nagyobb szükség.

Azt is emeljük ki, hogy egy független intézmény igazgatásáról van szó. Remélem, hogy nem sértelek meg, ha azt mondom, hogy te egy kulturális és művészeti diplomata vagy.

Lehet, és közben talán ez a munkám legnehezebb része most. Folyamatosan szem előtt kell tartanom, hogy mindig szakmai alapon hozzak csak döntést, és ne az előítéletek, a megfelelés irányítson. Hiszek az együttműködésben, és igyekszem mindenkivel jó kapcsolatot felépíteni, viszont csak szakmai alapon köteleződöm el, és mindig szem előtt tartom, hogy csak egyenesen kormányozzam a hajót, arra, amerre eredetileg is tartottam. Ez egy fárasztó pozíció, főleg a mai kontextusban, mégis megéri, mert független maradhatok.

Tudom, hogy bármi történik, én nem egy érdek-, hanem egy értékrend mellett állok ki.

Így le tudok ülni bárkivel egy asztalhoz eszmét vagy tapasztalatot cserélni. Azt hiszem az ember hitelét az adja, ha következetes. Ameddig jó érzéssel nézek tükörbe, és tudom, hogy mit miért csinálok, addig hiszem, hogy jó úton vagyok. 

Beszéljünk a versenytársakról. Az Átrium bejelentette, hogy nem képes folytatni a működést, és az évad végétől bezár. Ezzel szemben a Jurányi Ház kiállta a recessziót.

A Covid okozta veszteségeket sem tudtuk még feldolgozni, amikor beütött az energiaválság, megcsappantak az állami pályázati források. Az elmúlt tíz évben a tavalyi volt a legnehezebb évad. Hónapról hónapra tervezem a költségvetést, mert előre sose lehet tudni, hogy miből fedezzük a kiadásokat. A költségek csökkentése, a helyzethez illő, visszafogott működés segített át minket ezen az időszakon. Ha pesszimista ember lennék, akkor talán már a FÜGE és a Jurányi sem létezne, de én inkább mindig arra koncentrálok, hogy a pohár félig tele legyen. Nem szeretem elbizonytalanítani a környezetemet, különösen azt a 25 embert, akinek a Jurányi Ház főállást biztosít, és elengedhetetlen motorjai a működésnek. Inkább a bennem élő pozitív szemléletet igyekszem továbbadni a munkatársaimnak is, nem szeretném őket egzisztenciális bizonytalanságban tartani. Ugyanakkor nem titok, hogy független színházként számunkra mindig is nehéz kérdés lesz a fennmaradás. Ameddig egy klasszikus kőszínház már év elején tudja, hogy mekkora összeggel gazdálkodhat – függően attól, hogy mennyi támogatást kap –, addig nekem az évad alatt a jegyekből befolyt bevételre kell támaszkodnom és amellé még megtalálni a lehetséges egyéb forrásokat is.

Mindig félig tele van a pohár?

Nem szeretek panaszkodni, akkor sem, ha van rá okom. Tudom, hogy a szabadságnak ára van, és én inkább megfizetek érte, akár azzal, hogy takarékosabb módon működtetem a házat, és kis költségvetésű produkciókban gondolkodom. Kicsit olyan ez, mint a szerencsejáték. Igent mondok tervekre, ötletekre, de még nem tudhatom, hogy miből mi lesz… De természetesen mindenre vannak előzetes kalkulációk. Onnantól kezdve, hogy az aktuális előadás előtti órákban felkapcsoljuk a lámpát, dolgozni kezdenek a technikusok, kitakarít a takarító, megérkeznek a pénztárosok, beállnak az ügyeletesek, és megnyit a kávézó, nekem már egy jelentős kiadással kell számolnom, és ekkor még meg sem érkeztek a színészek. Ezért az alapvető elvárás, hogy a színpadi produkció tényleges bekerülési költsége ne legyen több, mint az aznapi jegybevétel. Pontosan ezért van az is, hogy általában maximum négyszereplős előadásokat mutat be a Jurányi Ház, hiszen a százötven fős nézőtér nem képes kitermelni több honoráriumot. Ha pedig egy társulat sokszereplős előadást szeretne a Jurányi Házba hozni, akkor azt saját anyagi felelősségre teheti meg.

Minden társulatot befogadsz?

Ez egy összetett kérdés. Az elmúlt évtizedben kialakult a Jurányi művészeti arculata. Olyan előadásokat keresünk, amelyek erősítik ezt a profilt. A szakmai szempontok mellett fontos az időzítés is, hogy időben történik-e a találkozás. A munkafolyamatokba sosem szólok bele, ha valakinek bizalmat szavazok, biztosítom neki az alkotói szabadságot. Arra azért törekszem, hogy még a nézők előtt megnézhessem a kész darabot.

Engedékeny igazgató vagy? 

Igazán az igazgató megszólítást sem érzem sajátomnak. Tudatosan mindig intézményvezetőt szoktam mondani, hiszen ez a fogalom sokkal kifejezőbb, elvégre létrehoztam egy intézményt, amelyet magam vezetek, és amelyért elsősorban én vállalok felelősséget. Sosem fogom elfelejteni, amikor megkaptam az első hivatalos levelet, amelyben Igazgató Asszony volt a megnevezés. Nagyon zavarba ejtő volt. A kérdésedre válaszolva határozott és fegyelmezett vezetőnek tartom magam, aki megbízik a munkatársaiban, és hisz a csapatmunkában, de nem ijed meg a gyors döntésektől és a felelősségtől. Ugyanígy fontos, hogy engem is megbízható vezetőnek tartsanak, hogy tudják, hogy számíthatnak rám.

A Jurányi Ház életében a „bizalom” kulcsszó.

A 6700 négyzetméteres épület a Fővárosi Önkormányzat tulajdona, amelyet harminchárom éves koromban bíztak rám minden vezetői tapasztalat nélkül. A FÜGE egy alulról jövő kezdeményezés, labdába sem rúghatott volna a bizalom nélkül, amelyet az alapítás idején a kollégáktól, művészektől, a szakmától kaptam.

Tíz év távlatából milyen a kapcsolatod a kőszínházak vezetőivel?

Amennyire hiszek a függetlenségben, annyira tisztelem a kőszínházakat is. Tény, hogy a két működési modell között mindig is nagy szakadék volt, mégis mindig törekedtünk a valós együttműködésekre. A FÜGE negyedik bemutatója már a Vígszínházzal koprodukcióban született annak idején, és a mai napig vannak közös munkák, legutóbb például a szombathelyi Weöres Sándor Színházzal. Szeretek híd szerepben lenni, jellemzően jó kapcsolatot ápolok a pályatársakkal, legyen szó független színházakról vagy kőszínházakról. A Staféta és a Titánium nevű tehetséggondozó projektet is azért hoztam létre, hogy több színházzal együttesen gondolkodjunk az előadó-művészet jövőjéről. Mindig örömmel csatlakozom szakmai csoportokhoz, mert hiszek abban, hogy ha én együtt vagyok a kultúrát alkotó emberekkel, akkor mi együtt építünk valamit a közös cél érdekében. 

Az interjú előtt említetted, hogy este 10 óra után még megnézed a hivatalos üzeneteket. Az interjúban adott válaszaid után ez nem meglepő, hiszen valóban sok feladatod van. Mesélnél arról, hogy milyen áldozatokat követel a Jurányi Ház igazgatása?

Nekem inkább a termékenység jut eszembe, ha arra gondolok, hogy az elmúlt tíz évben mi minden történt: az esküvőm napján írtam alá a Jurányi Ház bérleti szerződését, számos kiemelt szakmai projektet megvalósíthattam, közben három gyermekem született, és most Pro Cultura Urbis díjjal jutalmazták a munkámat… ha mindezt mérlegre teszem, a napi küzdelmek, az áldozatok elhalványulnak. 

Van egy mondás, amely szerint minél elfoglaltabb az ember, annál inkább van ideje mindenre, mert tudja, hogyan kell jól gazdálkodni az idővel.

Ez igaz rám is, és bizonyára sok más pályatársamra is. Személy szerint úgy indulok el reggel, hogy tudom, mennyi megbeszélésem lesz, hogy mikor van időm a betervezett határidős feladatokra, a bejövő levelekre, a kollégákra és a váratlan eseményekre, a tűzoltásra. Színházat nem lehet intuitív módon igazgatni.