A tüske ereje – Beszámoló Ulbert Ádám egyéni kiállításáról a Rechnitzer Galériában

Régóta a könyvespolcomon volt, de valamiért csak néhány hete vettem elő és kezdtem el olvasni Abe Kóbó japán író 1962-es kisregényét, A homok asszonyát. A történet egy entomológusról, azaz rovarokkal foglalkozó kutatóról szól, aki terepmunkája során egy különös futóbogarat követve egy faluba téved, ahol rendkívül furcsa körülmények között csapdába esik. A történet főszereplője azonban nem ő, sem pedig a címbéli asszony, hanem a homok maga, amelyet a szerző különös, szinte vallásos tisztelettel jelenít meg, megértve és elfogadva, hogy működése, létezése teljességgel más, mint az emberé, és törvényszerűségeihez nekünk kell alkalmazkodnunk. „Ha félretesszük a szilárdságot, és megadjuk magunkat a homoknak, átvesszük a mozgását, akkor megszűnik a birkózás, vetélkedés is. Hiszen valójában a homoksivatagban is nyílnak virágok, ott is élnek rovarok és vadállatok is. Mindezek élőlények, melyek az alkalmazkodás óriás erejével törnek ki a verseny szorítóiból” – írja. Ezután mentem el megnézni Ulbert Ádám kiállítását a Rechnitzer Galériában, ahol volt szerencsém egy beszélgetésen is részt venni a művésszel, és rájöttem, hogy voltaképpen éppen erről gondolkozik és alkot ő is: az ember kapcsolatáról a többi élőlénnyel. Arról, hogy legfőbb ideje átgondolni ezt a viszonyt, és magunkra a természet szerény, a többi létezővel legfeljebb egyenrangú tagjaként tekinteni – és elkezdeni végre alkalmazkodni.

Több mint ember

A Rechnitzer Galéria bő egy éve nyitotta meg kapuit, és missziója szerint a kortárs képzőművészet új hangjait szeretné képviselni. Ulbert Ádám munkásságát talán már nem kell bemutatni a hazai művészeti életet ismerőknek (számos egyéni és csoportkiállítás, Esterházy Art Award és hasonlók állnak mögötte), ám az általa felhozott témák, gondolatok és a galériában most bemutatott anyag mindenképpen friss, egyedi hangvételről tesz tanúbizonyságot.

Ulbert Ádám művészetének a kutatás és a gondolkodás a motorja, ebből indul ki számára minden alkotás. Érdeklődését régóta olyan témák kötik le, amelyek az ember helyét és szerepét kritikusan vizsgálják, és az őt körülvevő világot a többi élőlénnyel összefüggésben kérdőjelezik meg. Műveit tehát az ökológiai művészet egyfajta ernyőfogalma alá sorolhatjuk. Pontosabban fogalmazva az ökológiai tudatosság kialakulása és a jelenben való újraértelmezése foglalkoztatja – és végül, saját bevallása szerint, a legradikálisabb ökológiai empátiáig jut el. Ebben a nem emberközpontú felfogásban válik érthetővé, hogy az ember nem a természet ura, hanem csupán a része, ezért az állatok, növények és ásványok dimenzióit egyaránt érvényesnek kell elismernünk és megélnünk. Hogy ezt az elméletet a gyakorlat oldaláról is megvilágítsuk, érdemes itt (is) megemlíteni a Több-Mint-Ember Jogi Mozgalmat (More-Than-Human Rights Movement), aktivistairányzatot, amely azt vallja, hogy nemcsak az embereknek kellene különféle jogokkal rendelkezniük, hanem a többi élőlénynek, természeti entitásnak is ugyanúgy kijárnának ezek az alapvető jogok, és ez a szemlélet lenne a kulcs egy olyan fenntartható együttéléshez (vagy inkább túléléshez), amelyben a természet és az ember etikusan képes lehet közösen létezni. Az ő kezdeményezésükre sikerült például 2017-ben jogi személyiséget adni egy új-zélandi folyónak (Whanganui folyó), ami ettől kezdve olyan saját jogokkal rendelkezik, mint például a tisztasághoz, sértetlenséghez való jog.

A különböző létezők, fajok együttélése, a köztük megvalósuló kommunikáció lehetősége foglalkoztatja Ulbert Ádámot is.

Fontos inspirációs forrást jelent számára a tudományos-fantasztikus irodalom és a korai modernizmus, a biomorf ábrázolások kialakulásának története. Úgy véli, hogy a 19–20. század fordulóján a korai modernista művészek egy része kapcsolatba hozható az ökológiai szemlélettel, és gondolataik a képzőművészet formanyelvét is meghatározták. „Hipotézisem szerint a korai modernista művészek és gondolkodók közül sokan, akik a biológia, a pszichológia, a design és gyakran a néprajz ötvözésével foglalkoztak, valójában egy kiterjesztett ökológiai érzékenység alapjait fektették le” – írja a kiállítást kísérő falszövegben. Doktori szakdolgozatát Mokry-Mészáros Dezsőről írta, akit az Élet idegen planétán (Ördögfej) című 1908-as festményét elemezve és alapul véve hozott közös nevezőre a korai ökológiai mozgalommal. Mokryhoz hasonlóan Ulbert Ádám festményeit is egyenrangú módon népesítik be elképzelt és valós entitások, nem emberi élőlények, jelenségek. Az ökológiai empátia így a képek világára is kiterjeszthető: a festmények karaktereit, elemeit is beemelhetjük az értelmezésbe, és vizsgálhatjuk őket alanyi jogon, önmagukban zárt egészt képező létezőkként.

Egy tüske jelentésrétegei

A kiállításra nagyjából egy évtized művei közül (2016–2025) válogatott a művész és Gadó Flóra kurátor. Közös gondolkodásuk eredményeként sikerült találni egy olyan motívumot, a tüskét, amely egyrészt összefogja a kiválasztott alkotásokat, másrészt az ökológiai érzékenységről mint kulcsfogalomról tud valami újat elmondani.

Ahogy a falszövegben is megfogalmazzák, Ulbert munkáinak „kiindulópontja a művészettörténet által idealizált »tökéletes« (lágy, puha, kerekded, szimmetrikus) forma és annak kritikája”. A lekerekített, önmagába foglaló, megnyugvást keltő, könnyen hozzáférhető formavilág helyett a szúrós, éles, tüskés entitás érdekli – és az, hogy az előbbi hogyan nyert teret a nyugati festészetben, szemben a zavarba ejtő, feszültséget hordozó, magát első pillantásra nem felkínáló ősenergiával, melyet leginkább a folklorisztikus, premodern és outsider art művészeti terepén vélhetünk felfedezni.

A tüske az, ami eltaszít, amivel a növény a külvilág ellen védekezik. Ugyanakkor a tüske megléte fontos elem is a túléléshez, egy olyan kulcsmotívum, amely segíti a tulajdonosát rezilienssé válni, hatásosan és rugalmasan alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. A tüskékkel való védekezés, ha így fogjuk fel, tehát nem félelemből fakad, hanem éppen az erőből. Ezt a vonulatot gondolta tovább Ulbert Ádám, amikor a kiállítást kísérő kiadványát, manifesztóját a következő mondattal indította útjára: „Tüskéket kell növesztenünk.”

A tüske szimbóluma Ulbert Ádám képein egy feszültséggel telítődött életenergiaként realizálódik, amelyben az életvágy lüktetése mint a tüskéket kilökő, növesztő, állandó késztetést hordozó mozgás jelenik meg.

A festményeken ismétlődve végig vonuló elemek formailag emlékeztetnek ugyan a rózsa, a kaktusz, a csalán vagy a skorpió tüskéire, mégis puhán, lágyan, laza ecsetkezeléssel, szinte kontúrok nélkül festi fel őket a vászonra. A finom elmosódottság azonban nem áll ellentétben a festőművész következetesen végiggondolt mondanivalójával: a kontúrtalan fogalmazásmód azt jelzi, hogy a festmény végig mozgásban van. Lüktet, növekszik, rezeg, voltaképpen csak annyi történt, hogy ezt a folytonos mozgást az alkotó egy ponton megállásra késztette.

A festészettel Ulbert Ádámnak saját bevallása szerint ellentmondásos a viszonya, mert úgy érzi, a képek gyakran éppen leválasztják a nézőt az élményről, és akadályozzák a közvetlen megtapasztalást. Képek helyett élményeket, rituális formákat kíván létrehozni: művészetét a nem képalkotói igényű ábrázolás körébe sorolhatjuk. (Maga is szívesen hivatkozik szellemi előképeként Kállai Ernőre, az absztrakt és nonfiguratív művészet egyik legjelentősebb magyarországi teoretikusára. Kállai gyakran használta a „jelképző művészet” kifejezést a 20. század eleji nonfiguratív művészettel kapcsolatban, ezzel is hangsúlyozva, hogy az elvont művészet nem a valóság tagadása, hanem annak egy mélyebb, szimbolikusabb megértésére és kifejezésére tett kísérlet.)

Figurativitás és absztrakció között egyensúlyozó képein mintha egy állandó burjánzásból, növekedésből vagy sejtosztódásból látnánk néhány kinagyított, kiragadott részletet. Ezeken a festményeken nem kell beazonosítható elemeket, motívumokat keresnünk. Formáit az univerzális szimbólumképzetből meríti és redukálja – nézzük, és azt érezzük, hogy pontosan ugyan nem tudjuk, hogy mi ez, de ismerős, ilyesmit már láttunk korábban. A képek azt üzenik, hogy nem baj, ha ennél közelebb nem tudunk férkőzni hozzájuk. A kiállított festmények törzsanyagát képező sorozatot nem véletlenül nevezte el a művész Unnamed, azaz ’megnevezetlen’ képeknek.

Itt ér össze tehát a kiállítás képeinek megjelenítése az ökológiai empátia elvével: arra figyelmeztet bennünket, hogy ne akarjuk mindenáron kategorizálni, a mi emberi szókészletünkkel megnevezni, fogalmainkkal körülhatárolni, végeredményben pedig a saját humán létszféránkba beleilleszteni a körülöttünk lévő világ egyéb létezőit. A megnevezni próbált dolgoknak ugyanis semmi szükségük rá, hogy megnevezzük őket, ez csak a mi gőgös emberi igényünk, megszokásunk késztetése. Helyette hagyjuk őket, hagyjuk egymást létezni, figyeljünk értően oda rájuk, próbáljuk csendben, tisztelettel szemügyre venni őket – bízva abban, hogy működésükből valamit megérthetünk és magunkkal vihetünk.

Rítus és ökospiritualitás

A kiállításon Ulbert festmények mellett egyéb műfajokban is foglalkozik a témával. Rajzokban, melyek a századfordulós, szürreális gyakorlatot, az automatikus rajz kísérletét elevenítik fel, videómunkában, installáció és bronzöntvények formájában. Az utóbbi műfajok a képeknél hangsúlyosabban mutatják fel a tüskemotívum spirituális értelmezési lehetőségeit. Adja magát a bibliai jelképezés, ahogy a kiállításon ott hever egy sulyomból, azaz vízi gesztenyéből font töviskoszorú is, vagy elég, ha Mózes történetére gondolunk, aki egy növényből, az égő, tüskékkel rendelkező csipkebokorból kapta az isteni üzenetet, ami a fajokon keresztüli kommunikáció talán legismertebb példájaként, egyfajta ökospiritualitásként is értelmezhető. De a keresztényinél sokkal inkább, ezer szálon kötődik a pogány, rituális gyökerekhez (például ha a tüske formájára szarvként tekintünk, a rituális állatáldozatok juthatnak eszünkbe, mint a kiállításon látható videómunkában): a premodern világ, a törzsi kultúrák nem-emberközpontú érzékenysége az ökológiai empátia mintájaként is felmutatható. Ahogy például az őslakosok már sok száz éve tudták, hogy az ember nem gyűrheti maga alá a természetet, hanem törekednie kell arra, hogy egymással kölcsönhatásban, állandó körforgásban éljen együtt ember, állat, növény, ásvány.

Ilyen radikális szemléletváltásra, az emberi és nem emberi létformák újrakeretezésére, „az alkalmazkodás óriás erejére”, az apró tüske bölcsességére lenne szükségünk itt és most is – üzeni Ulbert Ádám művészete és a sürgetés, „ami a tüskét hajtja (miközben a sarjadás hangot vált)”.