Az Új Római Birodalom bukása – Kritika a Megalopolisz című filmről

A rendező alteregójaként megjelenő Cesar Catilina (Adam Driver) egy kicsapongó, bohém művész, aki különleges képességének köszönhetően – a filmkészítőkhöz hasonlóan – meg tudja állítani az időt, hogy a hétköznapi életből kiszakadva új formákat és víziókat álmodhasson meg. A Nobel-díjas zseni megalomán terve ugyanis Új Róma városának átépítése egy széles körben felhasználható és elpusztíthatatlan anyag, az egyetemes művészetet szimbolizáló megalon segítségével. A futurisztikus Megalopolisz tervét azonban ahhoz hasonlóan gátolják a különböző politikai és gazdasági ellenfelek, ahogy Coppola is végül kizárólag saját tőkéjét befektetve finanszírozhatta azonos névre keresztelt művének forgatását. Épp, ahogy korábbi szenvedélyprojektje, a szintén absztrakt vizuális elemekre és a filmnyelv formai kifejezőerejére épülő Szívbéli készítésekor tette, mely produkció annak idején csődbe vitte a George Lucasszal közösen alapított American Zoetrope stúdió teljes alkotói szabadságot kínáló filmgyártó műhelyét.

A Coppola pályáját évtizedekig meghatározó kudarc élményéből született Megalopolisz történetének egy valós ókori összeesküvés, a Kr. u. 63-ban Lucius Sergius Catilina szenátor által a szenátus ellen szított lázadás szolgáltat alapot, melyet Róma akkori konzulja, Cicero vert le. A film azonban a klasszikus hollywoodi gengszter- és noir-mozikból is merít, és a római kor dekadenciája mellett az 1930–1940-es évek zabolátlan féktelensége ugyancsak motiválja. A filmbéli Catilina utópisztikus jövőképével szemben Cicero polgármester (Giancarlo Esposito) a múlt nagyságát kívánja újrateremteni rövidlátó, fantáziátlan beruházásaival. 

A két népszerű közszereplő látásmódjának eredendő értékkülönbségeiben a független alkotók és a profitorientált gyártók harcai, illetve az anyagi forrásoknak kiszolgáltatott művészek lehetőségei fogalmazódnak újra.

A konfliktust ráadásul tovább bonyolítja a városvezető lányának megjelenése, mivel a kezdetben gátlástalan és könnyűvérű Julia (Nathalie Emmanuel) apja riválisának oldalán talál rá a szerelemre, és válik felelősségteljes családanyává. A nő múzsaként ihletet adó alakja az ókori áthallások sorát gyarapítva szolgál inspirációként, valamint segítő femme fatale-ként egyengeti szeretője sorsát.

Görbe tükrök

Az újdonsült párnak ugyanakkor a szülői rosszalláson túl Catilina irigység és hatalomvágy vezérelte unokatestvérének és korábbi féltékeny szeretőjének ármánykodásaival is meg kell küzdenie céljai megvalósítása érdekében. A művész és a múzsa együttműködéséből táplálkozó intim alkotófolyamatra ugyanis nemcsak a műélvező tömegek igényeit kritikátlanul kiszolgálni vágyó rendszer fenntartói, hanem az egyéb társadalmi tényezőket mozgató ágensek is hatással vannak. A folyamatos globális népszerűségnek örvendő populista politikusokat képviselő Clodio Pulcher (Shia LaBeouf) hazugságok terjesztésével állítja maga mellé a közvéleményt, és alakítja kirekesztővé a kulturális szcénát, a valódi végzet asszonyaként megjelenő riporternő, Wow Platinum (Aubrey Plaza) pedig a média manipulatív természetének megtestesítőjeként szerez magának egyre nagyobb gazdasági befolyást. Így az álhírek és a pusztán benyomásokra hagyatkozó, elhamarkodott ítéletalkotás áldozatává váló Catilina karaktere a különféle visszaélések miatt górcső alá vett szórakoztatóipar ártatlanul meghurcolt résztvevőinek helyzetére és a sok esetben megalapozatlan igazságszolgáltatás következményeire világít rá.

Új Róma meghatározhatatlan korú, elvont elemekben gazdag városa tehát elsősorban az aktuális krízishelyzetek miatt széthullóban lévő Egyesült Államok parabolikus modelljéül szolgál.

Hiszen a jelenlegi amerikai közhangulatot szintén a Római Birodalom bukásához és a nagy gazdasági világválság – illetve az annak hatását érzékeltető műfajok – tapasztalataihoz mérhető általános széthúzás és elégedetlenség jellemzi. Ráadásul, míg a 2010–2020-as évek fordulóján az egyes alkotók, mint többek között a Romát készítő Alfonso Cuarón, a Belfastot rendező Kenneth Branagh vagy A Fabelman családdal jelentkező Steven Spielberg önéletrajzi ihletésű, személyes narratívákon keresztül kérdeztek rá saját művészetük társadalmi szerepére, addig az évtized későbbi ars poeticus filmjei a kollektív önvizsgálat szükségességét hangsúlyozzák. A Maestro zeneszerző karmestere, a Polgárháború fotográfusai vagy a The Brutalist és a Megalopolisz építész főszereplői már a teljes emberiség elé tartanak görbe tükröt.

A hasonló történetek ugyanis a művészetek általános céljait és funkcióit vizsgálják különféle politikailag feszélyezett környezetekben. A Megalopolisz hiába játszódik egy alternatív jövőben, a város leginkább a mai New Yorkra emlékeztet, miközben az önálló szabályokkal rendelkező, makettszerű, zárt világot az olyan ókori jellegzetességek felbukkanásai teszik anakronisztikussá, mint a szereplők tulajdonnevei, a fogatversenyeknek is helyet adó amfiteátrum arénája vagy egyes tógát, esetleg mellvértet viselő karakterek öltözete. A film látványvilágát meghatározó esztétikai megoldások tehát – az önéletrajzi reflexiók és a kortárs kulturális kommentárok ellenére – a realitástól elrugaszkodott, önálló időbeliséggel képesek felruházni a látottakat. Ennek legfőbb eszköze Catilina találmánya, a megalon, melyből épp úgy készíthető estélyi ruha, mint futurisztikus épület. Az építész elhunyt feleségének tragédiája után érzett személyes indíttatásából felfedezett anyag a férfi legelrugaszkodottabb vízióit képes valóra váltani, sőt még az életét is visszaadhatja. Hiszen Coppola meglátásai alapján minden művész tovább él az alkotásaiban, főleg, ha személyes érzések inspirálták.

Kreatívan komponált műviség

Ennek megfelelően a megalon számítógépes animáció segítségével jelenik meg a filmben, ami szintén bármilyen forma létrehozására alkalmas, és végtelen lehetőséget nyújt. Az arany és fehér árnyalatokban ragyogó, futurisztikus sterilséget eredményező vizualitás mellett ugyanakkor különböző stílusok és eltérő művészetek kifejezőeszközei keverednek a témául szolgáló művészi expresszivitás sokszínűségének kiemelése érdekében. A letargikus noir-hangulatot a gyakran esős éjszaka kontrasztos sötétsége teremti meg, míg a 80-as éveket idéző neonvilágítás fény-árnyék játékai és a klasszikus stúdiófilmekből visszaköszönő háttérvetítések analóg effektjei egy stilizált valóságot alkotnak a cselekmény absztrakt konfliktusainak hátteréül, melyben a tánc- és artistabetéteknek, a dialógusok líraiságának, a kosztümöknek, a díszletezésnek és a szónoklatoknak legalább akkora szerepe van, mint a filmnyelvi megoldásoknak. Hiszen a Megalopolisz különböző érzéki tulajdonságokat társító posztmodern színpadiassága a mindenkori összművészeti funkciók bemutatására törekszik.

Az alkotói szabadságból fakadó erkölcsi felelősség vizsgálata azonban felszínes kérdésfelvetésekre korlátozódik.

Az elkészült mű ugyanis minden nehézségért kárpótolja a folyamatban résztvevőket a történet szerint, ráadásul az okozott élmény szentesíti az építész korábbi tetteit és életvitelét is. A megálmodott új világról semmilyen részlet nem derül ki, és az aktuális társadalmi elégedetlenség is csupán egy-egy rövid jeleneten keresztül kerül bemutatásra, de az Új Róma lakosait érintő nehézségek háttere még ennyire sincs kifejtve. Pedig a film konfliktusainak kulcsa az lenne, hogy mégis milyen megoldást talál az őt körülvevő válságra a saját elefántcsonttornyába zárkózó főhős. Catilina azonban az évtizedek óta jelentősebb közönségsiker nélkül rendező Coppolához hasonlóan már rég elveszítette a kapcsolatot az átlagemberekkel. A probléma abban is látszik, ahogy a város elitjére fókuszáló narratíva karakterei többnyire híres idézetekből álló, fennkölt párbeszédeken keresztül tárgyalnak, ami sokszor rendkívül körülményessé és nehezen befogadhatóvá, egészen életidegenné teszi a filmet.

A Megalopolisz kreatívan komponált képei leginkább a mozi önmagáért és a szépség esztétikumáért való műviségét emelik ki. Így a kifejezni kívánt tartalom lényegében eggyé válik magával a formával, miközben Catilina a régi szögletes vasbeton város helyére épített, organikus alakzatokat és szabálytalan tereket eredményező víziója egy új jövőt, Coppola filmje pedig egy a megszokottól eltérő benyomásokat tartogató, különleges tapasztalatot kínál az átlagembereknek, akik korábban nem is sejtették, hogy erre van szükségük. A művészetnek világmegváltó szerepet tulajdonító és a következő generációkra tekintő, tündérmeseszerűen pozitív végkicsengés a felvázolt válsághelyzetek tükrében ugyanakkor némileg naivnak ható alternatívával szolgál a hasonló történeteket javarészt meghatározó pesszimista hangvétellel szemben.