GranCanada, kis fejlődés – Kritika a GranCanada új lemezéről

A 2018-ban alakult GranCanada zenekar elsősorban popegyüttesnek mondható, de zenéjükben többféle hatással is kísérleteznek. Kezdetben a legfőbb védjegyük az volt, hogy a verzékben a férfi raprészt a refrénben női vokál követte, melyet trombitával egészítettek ki. A korai alapfelállásból adta magát az Irie Maffia-párhuzam, amely főként az első magyar nyelvű számokban mutatkozott meg, ugyanakkor már akkor is lehetett hallani, hogy a zenekar szívesen nyúl az R&B-s, soulos megoldásokhoz is. A 2021-ben kiadott Fénytörés című első albumukon már ezek a hatások teljesednek ki. Az Antilop című húzószám jól vonultatja fel a lemez erősségeit: egy rendkívül kapós refrént trombitadallam követ, majd a második refrén utáni részben egy rapszekció teszi változatosabbá a dalt.

A GranCanada ezt követően tavaly egy háromszámos EP-t adott ki I II III címmel, amelyen több vendégelőadóval is együttműködtek. Erről már a férfi raprész teljesen eltűnt, illetve jóval több elektronikus elemet használtak, mint korábban, ami jól állt a visszafogottabb daloknak. Azóta a zenekar egyre jelentősebb szereplője a magyar könnyűzenei életnek – még a Budapest Parkot is megjárták a Follow the Flow előzenekaraként –, így kíváncsian várhattuk, mit hoz az idén kiadott, Szemben a Nap című második nagylemez.

Nos, a vád alól, hogy a GranCanada a szegény ember Irie Maffiája lenne, felmenthetjük az együttest.

A soul- és R&B-hatások mentén dolgoztak tovább a lemezen, amelyek már az EP-n is dominánsabbak voltak. A Kicsit túl jó volt rögtön egy lassabb, melankolikus kezdést hoz, melyet nem old fel katarzis, inkább egy visszafogott trombitaszóló rögzíti a hangulatot. Ezt a sort folytatja a második, Bezárva él című dal, majd a videoklipet is kapott Odabent ismerős is.

Előre egy, vissza kettő

Sajnos itt kezd kijönni az album legnagyobb hátulütője, mégpedig az, hogy eléggé egysíkú. Szinte az összes dalról elmondható, hogy 80 és 110 bpm között mozog, és lágyabb, de nem különösen érdekes akkordmenetekre épül. A számok szerkezete is kiszámítható az első pár track után: általában jön egy beúsztatott gitáreffekt, amelyet néhol szintetizátor erősít, ezt egy minimalisztikus dobkíséret követi, majd verze, refrén, trombitadallam és ismétlés. Nyilvánvalóan nem kell újra feltalálni az R&B-t, de a 32 perces játékidő alatt az embernek nehezére esik találnia egy-egy kapaszkodót vagy megjegyezhető dallamot. A Még nem döntöttél esetében elkezdtem reménykedni, hiszen csak úgy berobbant Gáll Barnabás trombitája, de a lelkesedésem sajnos nem tartott sokáig, 13 másodperc után ugyanis rögtön lefelezik a tempót, hogy visszatérjenek a komfortzónájukba. Ezt a sort végül csak a Halkul a táj töri meg, amely szintén úgy indul, mint a többi dal, viszont ezt az együttes sikeresen felépíti, hogy az egész album szép csúcspontja legyen. Ha ezt követően a lemezt gyorsan lezárják az Úgy széppel, sokkal dinamikusabb íve lett volna, de még bedobtak közéjük egy B oldalasabb dalt (kérdés, hogy egy 32 perces lemeznél ilyen mennyire fér bele).

Hogy mi ment félre az albumon, az több irányból is megközelíthető. Tudom, nem fair elvárni egy kisebb együttestől, hogy tűzdeljék tele a lemezüket kolosszális és fülbemászó refrénekkel, ugyanakkor az Antilophoz képest például ez visszalépésként élhető meg. Ehhez hozzátartozik, hogy Varga Zsófi énekdallamai rendkívül kicsi tartományban dolgoznak, és ebből a komfortzónából ritkán lép ki. A refrének felejthetőségéhez hozzájárul a dalszöveg is, amely alapvetően főként önismereti, illetve párkapcsolati témákat dolgoz fel, általában bonyolult képek felhasználásával. Ez jól áll az olyan hangulatteremtő részeknél, mint például a Bezárva él elején, ugyanakkor a képek sokszor olyan tempóban követik egymást, hogy nehezen érthető egy-egy sor vagy akár az egész szám mondanivalója. A megértést tovább nehezíti, hogy prozódiailag kevésbé magyarosak a sorok elválasztásai, és olykor nem világos, hogy egy-egy gondolatmenet mikor ér véget, és mikor kezdődik a következő. Ha valaki például csak az Odabent ismerős refrénjére kapja fel a fejét, fogalma se lesz, miről szól a dal.

Az egysíkúságot a hangszerelésben is meg lehet figyelni.

Bár vannak néhol érdekes effektek a háttérben, a gitár egy-két különlegesebb reverbet leszámítva többnyire a 2010-es évek bedroom pop gitárhangzásán játssza végig az albumot.

Ennél egy fokkal zavaróbb, hogy a dob sem lett túlgondolva. Az előző EP-n a zenekar már izgalmasabb elektronikus hangzásokkal kísérletezett, és persze nem mondom, hogy az egész albumot dobgéppel kellett volna megoldani, de néhány helyen a váltás frissítően hathatott volna (ha jól hallgattam, ilyen csak az Odabent ismerős első részében volt). Emellett, bár a korábbi lemezek rapverzéinek szövegei nem voltak az Akkezdet Phiai vagy a Punnany Massif szintjén, de jó ellensúlyt teremtettek a női éneknek, segítve a lemez monotonitásának feloldásában. Vokális téren a kiegészítést akár állandó tag nélkül, egy-egy feattel is meg lehetett volna oldani – és azt látva, hogy a parkos koncerten 6363 (Gege) szállt be egy dalra, valamint az előző EP-n is bőven akadtak közreműködők, a kapcsolati háló adottnak tűnik ehhez. Akár még az is segíthetett volna, ha valamelyik tag beszáll vokálozni a refrénekbe. Persze nem vár el az ember egy Arlo Parks szintű performanszot, de egy ennyire énekközpontú műfajban Varga Zsófi egyedül nem tudja elvinni a hátán az albumot.

Ezekkel a problémákkal azért vagyok ilyen kritikus, mert egy részüket korábban már jól vagy legalábbis jobban megoldotta az együttes, ezért nehéz úgy látni, hogy a Szemben a Nap előrelépés lenne a zenekar katalógusában. Természetesen az album profin szól, a hangszeres tudás megvan, nincsenek bakik, és alapvetően a soulosabb irányba való elmozdulással is egyet tudok érteni, viszont egy második nagylemeznél elvárható a kötelező biztos színvonal hozatalánál kicsit több fejlődés is. A lemez dolgát tovább nehezíti, hogy irgalmatlan ellenszélben jelent meg: az utóbbi egy évben olyan előadók adtak ki albumot, mint Brenka, Solére vagy OHNODY, mindannyian ebben a női énekes-rapes, visszafogottabb műfajban. Persze a zene nem zéró összegű játszma vagy verseny, viszont hangszerelésben ezek az előadók jó inspirációt adhatnak a zenekarnak. Vagy csak hallgassanak több Easy Life-ot, ott jóval kevesebb énekhangból hoznak ki jó refréneket.

Színpadon szép

Szerencsére volt alkalmam a Magyar Zene Házában tartott albumbemutató bulin élőben is hallani a számokat. Lehetett látni, hogy nem ez a csapat első fellépése, profi, dinamikus előadók érzetét keltették. Külön kiemelném Kuklis Pétert a dobok mögött, aki a stabil alapokon túl remekül váltogatta az akusztikus dobokat és elektronikus hangzásokat, akár számok közben is. Látva, hogy élőben mennyivel változatosabbak voltak a dobhangzások, felmerült bennem a gyanú, hogy talán a producer nem volt elég kísérletező az album felvétele során. A dobos mellett még érdemes megemlíteni Gáll Barnabást, aki egy személyben lerombolta a sztereotípiát, hogy a rézfúvós szekciónak a második sorban kell állnia a dob mellett. Varga Zsófi is akkor működött a legjobban, amikor egy-egy részben kicsit a komfortzónán kívül eresztette a hangját, például a Halkul a táj vége felé. Ugyanakkor a koncerten szintén kijött a kevésbé slágerközpontú album már említett hátránya is – én legalábbis úgy éreztem, hogy az Odabent ismerős, bár nem szólt rosszul élőben, nem okozta azt a katartikus, a koncert utolsó számára jellemző élményt, amelyet egy erősebb zárás hozhatott volna. Mindenesetre élőben érdemesebb meghallgatni a lemezt, mint felvételen.