Emblematikus női operaszerepek – Interjú Komlósi Ildikóval

155 évvel ezelőtt mutatták be Verdi Aida című operáját, amely azóta megkerülhetetlen darabjává vált az operaházak repertoárjának világszerte. Nincs olyan ember, aki ne ismerné fel az egyiptomiak győzelmi bevonulóját a műből. Miben rejlik az Aida sikerének titka?

Az emberek elsősorban élményért mennek színházba. Grandiózus kórusjeleneteivel és látványvilágával az Aida képes végig fenntartani az emberek figyelmét, és azokat a nézőket is kiszakítja a hétköznapi, megszokott életből, akiknek nehezen befogadható az opera műfaja. A darab zenéje felülmúlhatatlan, és tele van közismert részletekkel. A nézőnek külön öröm, ha az előadáson felismer egy-egy híres motívumot, például a győzelmi bevonulót.

Ön a fáraó lányát alakítja: Amneris önző és tetteiben kegyetlen, igazi antihős. Ahogy a cselekmény előrehalad, a szereplő megváltozik, és végül lélekben is hősiessé válik. Párhuzamot fedezek fel Dosztojevszkij és Tolsztoj regényeivel, amelyek szintén a bűn, a megbánás és a jóvátétel témáin alapulnak. Felfogható-e Verdi Aidája erkölcsi és lelki számvetésként?

Nem arról van szó, hogy Amneris velejéig rossz ember, csupán beleszületik a hatalomba. Isteni hatalmasságként tekint magára, akihez a földi lények nem érnek fel. Amneris a hatalmi pozícióját használja fel arra, hogy szabotálja Aida és Radames kapcsolatát, mert maga is szereti a férfit. Elnyomja Aidát; gondoljuk csak arra, hányszor halljuk tőle: „Te, hitvány rabszolga!” Amikor Aida számára is egyértelművé válik, hogy mindketten ugyanazt a férfit szeretik, kihúzza magát, és büszkén vállalja: „Legyünk vetélytársak!” Sajnos Aidának nincsenek kitörési lehetőségei ebben a kasztrendszerben, ezt ő is tudja, ezért rögtön bocsánatot kér Amneristől, amiért versenyre mert kelni vele. Van egy konkrét mondat az operában, amiből világos, hogy Amnerist megrészegítette a hatalom: „Te áruló!” Így szólítja Radamest, amikor meglátja beszélgetni Aidával és az etióp királlyal a Nílus partján; nyomban árulónak nevezi a szerelmét, és átadja a papoknak, hogy ítéljék el hazaárulásért. Ugyanakkor Amneris szemszögéből Radames nem a hazáját, Egyiptomot árulja el, hanem kettejük kapcsolatát. Azt se felejtsük el, hogy Radames mindkét nő irányába kitekint: bár Aidát szereti, hadvezér akar lenni, és ehhez Amnerisen keresztül vezet az út.

Az ítélkezési jelenetben Amneris kénytelen végignézni, ahogy hazaárulás miatt halálra ítélik a szerelmét. Verdi teljes egészében neki szenteli ezt a felvonást: 30 percnyi koncentrált éneklés, tele hangi és érzelmi kitörésekkel. Hogyan készül erre a katartikus fináléra a próbák alatt és az előadás közben?

Alig várom! Egyedül állok a színpadon, dagad a lelkem a dühtől és a megbántottságtól. Az ítélkezési jelenet maximálisan igénybe veszi a hangomat, de annyira koncentrálok, hogy észre sem veszem. Itt érthetjük meg, valójában min megy keresztül Amneris: egy érző nő, aki cipeli a fájdalmát, mert megbántották. Bármelyik nap bármelyikünk átélhet ilyen szomorúságot. A milánói produkcióban Franco Zeffirelli hívta fel a figyelmemet arra, hogy építkezni kell a szerepen belül: tartogatni kell az érzelmeimet, hogy legyen mit odaadnom a közönségnek a finálénál. Az ítélkezési jelenet jól bemutatja, hogy élnek olyan emberek, akiket a körülmények, elsősorban a hatalom elzár a boldogságtól. Pedig nekik is szükségük van a szerelemre! Ez a világirodalom egyik legszebb jelenete, amit valaha megfogalmaztak a zenében.

Verdi lezárja Radames és Aida történetét azzal, hogy befalaztatja őket a sírba. Mi lesz Amneris jövője, milyen emberként és hogyan él tovább?

Az önvád miatt soha nem fog tudni férjhez menni. Amneris egy életen át emészteni fogja magát, amiért tönkretette Radames életét; ehhez elég volt egyetlen szó: „Áruló!” Ha azon az estén, amelyen meglátta a férfit Aidával a Nílus partján, nem szólal meg, elkerülhető lett volna a tragédia. Az ítélkezési jelenetben Amneris végighallgatja, ahogy halálra ítélik Radamest, és ezalatt maga is százszor meghal. Nincs rosszabb az önvádnál. A legutóbbi Aida sorozat egyik előadásán a budapesti közönség tapssal félbeszakította az ítélkezési jelenetet, miután Amneris arról énekelt, hogy saját magát hibáztatja a történtekért – csodálatos érzés volt. Próbáltam a lehető leghalkabb hangon énekelni a szavakat, hogy csak a rezgések érjenek el a nézőkhöz. A librettó gyönyörűen írja le az önvádat: „Balga féltékenység, átkozlak téged! / Hóhér kézbe még én magam adtam őt! / Én magam.”

Bár az opera az Aida címet viseli, mégis az a benyomásunk, hogy a történet valójában Amnerisről szól. Érdekes, hogy Verdi az Otello című operáját kezdetben Jago után nevezte el, mondván, ő a központi szereplő, de a zeneműkiadója ragaszkodott a Shakespeare-dráma eredeti címéhez. Jobban ki tudná-e fejezni az „Amneris” cím a történet lényegét? Milyen üzenetet küld Verdi azzal, hogy Aidáról nevezte el az operáját: jobb ember Aida Amnerisnél?

A címadásnál a zeneszerzők odafigyelnek arra, hogy a néző kivel fog tudni azonosulni. Verdi feltételezhette, hogy a darab végén a közönség jobban fogja sajnálni a rabszolgasorsú Aidát, mint a fáraóleány Amnerist. Az elnyomottakkal nagyobb az emberek együttérzése, mint az elnyomókkal. Ugyanakkor dokumentált Verdinek a Casa Ricordi kiadóhoz írt levele, amelyben a zeneszerző a jó karmestertől és az Amnerist alakító jó énekesnőtől teszi függővé a sikert. Mindenesetre bármennyire jelentős egy adott szereplő a darabban, a sikerhez mindenki más is kell. Soha nem volt célom „leénekelni” Aidát, ugyanakkor fontos, hogy erős maradjak a saját szerepemben. Mondok egy másik példát: Carmen hiába címadója a francia operának, ha nem elég erős, a mellékszereplő Micaela könnyen magáévá teheti az előadást.

A hősi szerepeket a zeneszerzők többnyire szoprán hangfajra írták, ezzel szemben az antihősöket, például boszorkányokat és cselszövőket tipikusan mezzoszopránok éneklik. Amneris mellett idesorolandó Eboli (Don Carlos), a Dajka (Az árnyék nélküli asszony) és Gertrud (Bánk bán), akik mind mezzoszopránok. Miért alkalmas a mezzoszoprán hangfaj az antihősök megformálásához?

Az olasz típusú énektechnikában ismert forza a mezzoszoprán hangfajban található. A jó mezzoszoprán nemcsak sötétebb hangszínnel rendelkezik, mint a szoprán, hanem több mellhangot, pettót tud énekelni. Ez különleges ütőerőt biztosít a hangnak, ami illik az említett antihős karakterekhez. Ide sorolhatjuk még a bujaságot megtestesítő Carment és Delilát (Sámson és Delila). Ugyanakkor fontos, hogy a mezzoszoprán el tudja énekelni a szopránra jellemző magas hangokat is: a c-nek ki kell jönnie!

Rövidesen 200. alkalommal ölti magára Judit szerepét Bartók Béla A kékszakállú herceg vára című operájában. Olyan világklasszis helyszíneken énekelte már ezt a szerepet, mint a Berlini Filharmónia vagy a milánói Scala. Tudatosan fordított kiemelt figyelmet erre a szerepre?

Számomra Judit ugyanolyan emblematikus szereplő, mint Amneris (Aida) vagy Santuzza (Parasztbecsület). Minél többször éneklem őket, annál több színt fedezek fel bennük, hiszen történetük korfüggetlen. Judit tapasztalásai a herceg várában ráhúzhatóak a mai emberek mindennapos élményeire az életben, és a története örökké aktuális kérdéseket sorakoztat fel. Elég koncentrált műről van szó: Bartók belesűrítette egy órába mindazt, amit más zeneszerzők két-három óra leforgása alatt adnak át a nézőknek. A külföldi művészek is úgy tekintenek rá, mint a világirodalom alapművére. Mindig csodálom, hogy bár magyar darabról van szó, a külföldi karmesterek, különösen Dutoit, Boulez és Jurovszkij milyen hamar ráéreznek a zene lényegére; egyedül a rubato, vagyis az ingadozó tempó és a kötetlen ritmus okoznak nekik nehézséget, amelyek a magyar zenében sajátosak.

Inkább általános vagy egyéni esetet mutat be A kékszakállú herceg vára? Másképp fogalmazva, a történetből képet kapunk-e az emberi természetről és az emberi kapcsolatokról, vagy nem szabad levonni ilyen általános következtetéseket?

Abszolút! Az opera a nő és a férfi kapcsolatának örök kérdését boncolgatja: hol húzódik az a határ, ameddig még elmerészkedhetünk, de azt átlépve mindent elveszítünk. A hét kulcsra zárt ajtó az emberi lélek kapuit szimbolizálja Kékszakállú várában, és az embernek előrelátónak kell lennie a tekintetben, hogy melyiket nyitja ki vagy hagyja zárva. Nem szabad kinyitni az összes ajtót az életben: hagyni kell, hogy a másik ember kialakítsa és fenntartsa a kapcsolaton belül a maga világát, amely kizárólag az övé. Nem jelenthetjük ki, hogy kizárólag Juditnak van igaza az operában, hiszen ott van a herceg szemszöge is. A boldog kapcsolathoz elengedhetetlen, hogy megértsük mindkét ember nézőpontját.

Judit hét kulcsra zárt ajtót talál a herceg várában, amelyek Kékszakállú egy-egy sötét titkát rejtik maguk mögött. Melyik ajtó a „kedvence” akár a zene, akár a történet szempontjából?

A negyedik ajtó áll hozzám a legközelebb, amely a virágoskertet rejti. „Minden virág neked bókol” – mondja a szerelmes Kékszakállú. Gyönyörű a zenéje a harmadik ajtónak is, ahol a kincseskamrát látjuk. Emberként távol áll tőlem az ötödik ajtó, ahol megismerjük a herceg önimádatát és énközpontúságát. Ennél a résznél Kékszakállú büszkélkedik az országával: „Lásd ez az én birodalmam, / Messze néző szép könyöklőm. / Ugye, hogy szép nagy ország?” Erre Judit úgy felel, mint bármelyik nő felelne: „Szép és nagy a te országod.”

Mi a jó rendező ismérve?

Fontos, hogy a rendező meglássa az előtte álló énekest, és legyen antennája, amivel képes megérezni a rezgéseit. Ne olyanra formálja a produkciót, amelyet előre kialakított a fejében, hanem tegye hozzá a művészeket is! Már csak azért sem lehet kihagyni az énekeseket a közös műhelymunkából, mert a végén ők viszik el a darabot a színpadon. Például nemrég néztem újra Puccini Toscáját, és a bariton énekes olyan fantasztikusan alakította Scarpiát, hogy a teljes történet új értelmet nyert számomra – pedig sokszor láttam már a darabot.

Mi a jó karmester ismérve?

Ugyanaz, mint a rendezőé: az egymásra figyelés képessége, mert az opera az összművészetről szól. Vannak olyan karmesterek, akik nem foglalkoznak azzal, bírják-e az énekesek kellő hanggal és levegővel. Néhány karmester rá sem néz az énekesekre vezénylés közben – ez persze nem lenne baj, ha érezni lehetne a karmester mozdulataiban, mikor indul el és hogyan halad tovább egy frázis. Meg kell tanulnunk együtt lélegezni. Nem utolsósorban az is jólesik, ha bíznak bennünk, és elhitetik velünk, hogy a legjobb formánkat fogjuk hozni a következő előadáson. A legutóbbi Aida-sorozatot Rajna Martin dirigálta, aki abszolút bizalommal és szeretettel fordult felém.

Beleszólhat-e a zenekar játékába a próbákon, vagy a karmesterek kultusza nem engedi meg ezt?

Soha nem szólok bele a karmester munkájába közvetlenül a zenekari tagok előtt, mert egyrészről ő felelős a zenekar vezetéséért, másrészt nem is lenne emberséges a részemről. Persze, lehet beszélgetni a karmesterekkel arról, nekem hogyan esik jól egy-egy frázis éneklése, de mindennek megvan a maga közlekedési módja: nem lehet lekiabálni a színpadról, mert bizony ilyen énekes kollégával is találkoztam már.

Melyek a jövőbeli tervei?

Meghívtak Kínába, hogy énekeljek Mahler Dal a Földről című, szólóénekre és zenekarra írt szimfóniájában. Ezen kívül mesterkurzust tartok itthon és Sanghajban. Ami a teljes opera-előadásokat érinti, mindaddig, amíg a közönség várja, hogy énekeljek, örömmel állok ki a színpadra. Boldog vagyok, hogy az utóbbi évadokban ilyen sokszor énekelhettem a budapesti közönségnek Amnerist (Aida) és a Dajkát (Az árnyék nélküli asszony). Hálás vagyok a Magyar Állami Operaháznak, hogy továbbra is bíznak a hangi felkészültségemben – minden fellépés ajándék.