Elszabadult illegalisták – Kritika Visky András Illegalisták című regényéről

Visky András regényei úgy viselkednek, mint a szerelmesek, körbefonják egymást, de önálló entitások maradnak. A Kitelepítés (2022) párja a félezer oldalas Illegalisták (2025). Mindkettőben szerepelnek az író regényesített szülei: Könyörületes Júlia és Szentéletű Ferenc.

A Kitelepítés a romániai lágerek és az édesanya rajza a legkisebb fiú szemszögéből, középpontjában mégis az apahiány áll: Júliáról (Visky András édesanyjáról) és hét gyermekéről szól, köztük a legifjabb Visky Andrásról.

A második regény már lehetne aparegény, hiszen apaalkotással kísérletezik, de túl sok szereplő emelkedik Ferenc mellé az „illegalisták” köréből. Az apa mellé belépnek a cellatársak is, ugyanis Visky Ferencet egy 1958-ban zajló koncepciós perben (a bethánisták perében) elítélték, és hét évet töltött családjától távol, Nagyvárad, Szamosújvár és Periprava börtöneiben. Ez a regény önéletrajzi háttere, és ebből fakad Visky András motivációja, hogy megkísérelje az apahiány utólagos kitöltését egy monumentális regénykonstrukcióval.

Az apa(re)konstrukció közös emlékek híján azonban nehezen megy. Innen ered a rengeteg elmesélésre váró szenvedés és a probléma a narratívaalkotással. Míg a Kitelepítés koherens szöveg, az Illegalistákban több mint húsz élettörténet szerepel, és már a fókuszban is minimum három elítélt férfi áll: Szentéletű Ferenc, Richárd rabbi és Szép Lukács, a jogi végzettségű, mindenre emlékező krónikás. Ők alkotják a regény „szentháromságát”.

A nemtudás regénye

A Kitelepítés az 50-es, 60-as évek lágereibe vezetett; a második kötetben 1930-tól 1980-ig tágul az időkeret, kiegészül a holokauszt és a Ceaușescu-éra tanulságaival. A Kitelepítés egynarrátorú, egységes beszédfolyammá érlelt regény, ezzel szemben az Illegalisták hatvankilenc különböző hosszúságú fejezetre tagolt, sokszereplős és összetett narratívájú konstrukció, mely az előzővel szemben inkább tűnik fikciónak, mintsem a román viszonyokat bemutató regénynek.

Bár Visky András rengeteget kutatott a titkosszolgálati anyagokban, mégsem igazodunk el a romániai viszonyok vonatkozásában. A bethánisták perének hátteréről szinte semmit nem tudunk meg, így hát segítségül hívjuk az AI-t, mely szerint „a „bethánisták pere” kifejezés az 1950-es évek elején, az erdélyi és magyarországi kommunista diktatúra által a református egyházakon belül szervezett koncepciós és megtorló perekre utal. A megtorlások célpontjai a mélyen vallásos, ún. „ébredési” mozgalmakhoz (mint például a Bethánia Egylet) tartozó lelkészek, teológusok és világi hívők voltak.

Ezzel az információval már jobban értjük, hogy az Illegalisták miért indul a bethániai Lázár feltámasztásának parafrázisával, ezt követően pedig hogyan találja az olvasó magát a romániai diktatúra világában.

Noha a romániai viszonyok megértéséhez nem kerülünk közelebb, a diktatúra természetrajzához igen.

Ebben a mágikus realista regényben – mely Bulgakov A Mester és Margaritájára is emlékeztet – a Biblia és Románia, illetve a nagyvilág földjére lépünk.

Az 1. és a 20. századi történet között laza összekötő elem Bethánia, ókori színtere a rómaiak uralmának. Bethániába vezet Jézus útja is Lázárhoz. Róla prédikál a szokatlan (apokrif jellegű) beszédeiről elhíresült Szentéletű Ferenc (református lelkész), akit a „bethánisták” perében elítélnek. Ő és társai lesznek az illegalisták, akik jobban hasonlítanak a keresztény szentekre, mintsem hús-vér emberekre. Az illegalisták karakterrajza nem mondható árnyaltnak, leginkább önfeláldozó magatartásuk – mintsem esendőségük, félelmeik, árulásaik – kerülnek fókuszba. A szent férfiak (Ferenc, Richárd és Lukács) hagiográfiájának ismeretében a romániai börtönök és az evangélium földjére lépünk, ahol apostolok járnak.

A bethánisták és az elítéltek a mindenkori hatalom mindenkori ellenzékét jelképezik. Illegalisták, akik szabad életre, erkölcsi tartásra és gondolkodásra vágynak, és ezért tettekre, kockázatvállalásra is képesek, még szeretteik veszélyeztetése árán is, mint Szentéletű Ferenc vagy Tökös László teológushallgató: „Engedjétek hozzám jönni a kommunistákat – ezt is a Szentéletűtől hallottam, ő hirdette úton-útfélen, amíg börtönbe nem vetették” (Tükrös ház).

A keresztények és a kommunisták remekül megférnek egymással, éppen úgy, mint Szentéletű Ferenc a legjobb barátjával, Richárd rabbival. Az Illegalisták másik központi alakja ugyanis Richárd rabbi, aki a regénybeli megnevezésével szemben sosem volt rabbi. Isztambuli gyermekéveit követően anyjával Romániába költözött, a középiskolában kiderült róla, hogy nyelvzseni, majd a moszkvai egyetemen kémet faragtak belőle. Később illegális kommunistaként szervezkedett, végül vádlottból koronatanú lett az illegalisták temesvári perében. A per című fejezet szerint: „Egy katolikus, aki a Názáretit teljes szívéből követi, csak kommunista lehet.” Így a kommunizmus árulójából az önfeláldozás szentjévé vált Szentéletű Ferenc mellett. Kettejük páratlan barátsága a regény több fejezetében is megjelenik, és ezzel a páratlan barátsággal zárul a kötet. Franz Kafka A perének és az Illegalistáknak a zárófejezete azonos címet (A Törvény kapuja) visel.

A kiszolgáltatottság, a létbe vetettség és a magány ellenében a széttéphetetlen baráti kötelék az, ami még a túlvilágon is élő, sőt vitát gerjeszt az illegalistákban.

A keresztény ünnepek (például a nagypéntek) a börtönben is érzelmektől fűtött szakrális élmények, főként Szentéletű Ferenc igemagyarázatai miatt. A legjobb fejezetek az apokrif jellegű prédikációk Lázár és Jézus kapcsolatáról (Bethánia), Káinról (Az arc története) vagy Saulusról és Sztéphanoszról (Az utolsó szó jogán). Mindezek mellett kitűnnek még Richárd rabbi esszéi Jákobról (Jákob és az angyal), Galatea mítoszáról (Tanítás a boldogságról); vagy dr. Szépé, aki Dávid király utolsó szerelméről, „a súnemi szépségről, Avishágról” (Vadhús) mesél.

Az Illegalistákban a tér, az idő és a kultúra kapuja is kitárul: Isztambul, Párizs, Moszkva, Hollywood irányába. A nem Romániában játszódó fejezetek olykor művészettörténeti eszmefuttatásokat (Tanítás a boldogságról) vagy bulvártémákat tartalmaznak. A Sztálin lánya iránti ragaszkodásáról (Az Én és a Vagyok) és a Chaplin plágiumperéről szóló részek (pl. A diktátor) élénkítően hatnak az olvasóra.

Látszólag kivezetnek a kelet-európai diktatúrákból, valójában kiterjesztik annak határait keleti és nyugati irányba, mintha a magánynak és a kiszolgáltatottságnak csak a színfalai változnának.

Románia történelme – a földrajzi közelség ellenére – nem eléggé ismert, ezért az 1930-tól 1980-ig terjedő időszak politikai viszonyainak megértése és a közéleti szereplők azonosítása lábjegyzetet igényelne. Nem várható el egy 552 oldalas könyv olvasójától, hogy kutatást végezzen, mert a rákeresés kevés. Így rengeteg esemény veszíti el tényjellegét, dacára Visky kiterjedt ismereteinek. A regény a laikusok számára elveszti történelmi rétegét, mert hiányzik a felismerés élménye, hogy amit Visky leír, az valóban megtörtént.

Az Illegalisták politikai szálainak értő olvasatára tehát kevés az esély, az olvasó a nemtudásban jócskán megmerítkezik, ezért ragadhatják meg a figyelmét a történelmi események helyett a bibliai példázatok, a szerelemről szőtt eszmefuttatások, a barátságról szóló parabolák és a bulvár.

„Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”

Viskynél az alkotásnak szakrális súlya van; a bibliai-ontológiai réteg szerves része a nyelv. Visky aforizmái nagy figyelmet követelnek: „A legjobb védekezés a feltámadás” (Bethánia), „A szerelem kötelesség” (Örökség), „Amikor nincs kiút, az egyetlen út befelé vezet” (Egri község, Szatmár vármegye), „Míg élsz, boldog légy, mert egyedül a boldogság méltó az emberi élethez” (Boldog Jakab), „Önmaga elől menekült saját maga felé” (Embert ölni), „Védeni születtem, nem ítélni” (Védeni), „Csak egy életem van, és az nem az enyém” (Egy).

A regény hatvankilenc fejezete között található egymondatos szentencia (Egy, Védeni), prédikáció (Szent Sebestyén), parafrázis (Jákob és az angyal), példázat (Példázat a barátságról, A per), látomás (A kivégzés), álomleírás (Óceán), apokrif (Bethánia, Mărgineanu), novella (A felsősófalvi tűzvész) és több fejezeten átívelő elbeszélés. Nemcsak a műfajok mutatnak változatosságot, hanem a hangnemek is: a fennkölt mellett a groteszk és az ironikus.

Az irónia mindig érdekes, de Visky esetében csak a jól ismert bibliai történetek újraírásakor. A munkássztrájkok és a kommunista diktatúra kiépülését tükröző (Dej, Chivu, Doftanai Evangélium) fejezetekben az irónia ambivalens hatást kelt, a politika és a Biblia nyelve nem alkot jó elegyet. Az irónia relativizálja a tényeket, így a történelmi hitelesség ellen hat. Míg a Kitelepítésben nagyon is a helyén van az a jelenet, amikor a „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál” aforizma hisztérikus röhögést vált ki a lágerlakókból, akik földbe vájt veremlakásokban éheznek betegen, addig az Illegalisták szóviccei és szóleleményei (lágerország, protomártír) erőltetettek.

Mintha túl is csordulna 

Az erősen mozaikos autofikciós család-, történelmi és esszéregény nem csupán a Biblia, de az író kultúra- és világolvasata is egyben. Visky rengeteg mindent beleilleszt második regényébe, mindazt, ami valaha komolyan foglalkoztatta. A mű enciklopédikus igényű, de koherens struktúra híján és az eszmék relativizmusa miatt kaotikusnak hat. Explicit nincsenek tisztázva az eszmék, sem az, hogy a főbb szereplők milyen ideológiai alapon, mit képviselnek. A regény a keresztény-humanista értékek mentén formálódik ideológiai elköteleződéstől mentesen.

Az Illegalisták fókuszában nem a családi kötelékek, hanem a barátság és az autonómia megőrzése áll, a hit és a jelenlét erejével. A reményhez való viszony eszmei tengelye a műnek, mégis tisztázatlan marad. Nem véletlen, hogy Pandóra szelencéjében csak a remény maradt, ami logikailag egy sorscsapás, de a túlélés előfeltétele is, nehéz hozzá viszonyulni.

Az Illegalisták olyan, mint egy kaleidoszkóp, a darabjai érdekesek, Visky gondolatai tisztán ragyognak fel, ám az első harmad után sok a narratívában az elforgás, a megszakadó ágas-bogas történet – így a kötet megterhelő olvasmánnyá válik. 

Visky apostolai és prófétái gyakran elnagyolt karakterek, mint Jeremiás cipész, aki könyveket kérdez ki a nem fizető kuncsaftoktól; és ilyen stilizált figura a sivatagban eltévedt térképolvasó Ezékiel (Tanítás az eltévelyedésről) vagy Váncsa lélekfényképész (Az arc története). Vannak női mártírok is, Szenterzsébet (A kéz), Magduca és Ida (A legkisebb tanítvány), de velük kapcsolatban olyan érzésünk támad, hogy azért kellettek, hogy a sok férfi mellett jelenjen már meg néhány női karakter; és a bethánisták perében is „három lányt ítéltek el” (Magduca).

Összességében ötletek tárháza az alkotás. De ezek az ötletek nem állnak össze egységes vagy egymástól jól megkülönböztethető, esetleg egymással vitázó szólamokká, bár Szentéletű Ferenc és Richárd rabbi esetében mintha lenne rá kísérlet.

A több mint húsz élettörténet, az időbeli ugrások, a történetek közötti ki- és belépések fonalvesztéssel fenyegetnek.

Ezért érzi szükségét a szerző jelezni, hogy narrátora még mindig Szép Lukács, aki hol leteszi, hol felveszi a szót: „Folytathatnám egyes szám első személyben az elbeszélést, de nem megy” (Temetés). A narratívaváltás akár egy fejezeten belül is megtörténik, példa erre Az Én és a Vagyok: „Harmadik személyben folytatom. Így élesebb fényben látom magam. Nem akarom szem elől téveszteni azt, aki beszél.”

Hogyan oldható meg, hogy ennyi énelbeszélés ne üsse szét a regényformát? „Mi lesz szegény Lukács tudósítóval?” (Szóra bírni a szót) Erre nem sikerül megoldást találni, bár Visky András nagy energiát fektetett bele. Az egyes szám harmadik személyű narrátor folyton átadja valakinek a szót, mert az író tudja, hogy az énelbeszélés a legizgalmasabb olvasmányélmény: „Dr. Szép mellkasát szétfeszítette a boldogság. Mellkasomat szétfeszítette a boldogság” (Gyáva embert szeretsz).

A narrátorról kezdetben úgy gondoljuk, hogy Szép Lukács, de a végén már ez a koncepció sem tartja magát, úgyhogy avítt módon az íróval kell őt azonosítanunk: „Hol tartunk? Folytasd! Ki? Folytassa Richárd rabbi. Folytatom én. Én vagyok valamennyi én” (Párizs).

A saját élettörténetét, Örökségét is elmesélő Szép Lukács behelyettesíthető lesz a mindentudó elbeszélővel, aki maga is belép az elbeszélésbe. Ő az emlékek őrzője, a narratíva alakítója, A legkisebb tanítvány, akit a Kitelepítésben ismertünk meg, és aki végül saját narrátorai – Szentéletű Ferenc, Richárd rabbi és Szép Lukács – haláláról is tudósít (Kivégzés, Földi maradványok).

A Lázár feltámasztását parodisztikusan bemutató bibliai történet (Bethánia) a regény legjobb darabja, ezzel indul nagyon ígéretesen a félezer oldalas regény, amely a végére hatvankilenc fejezetté aprózódik. A börtönlakók életének énelbeszélései, a művészeti esszék és a bibliai parafrázisok rendeződhettek volna három tematikus egységbe, az talán kezelhetőbb kötetet eredményezett volna. A koherencia kívánalma ellen hatott, hogy a három főhős (Ferenc, Richárd és Lukács) mellett mások is jelentőségteljesen vésődtek be az olvasók képzeletébe: Tökös László teológus (Tükrös ház) és az emberi ronccsá csúfított Alex Petri (Vadhús).

Az Illegalistáknak több, egymással nem versengő karaktere és üzenete van. A legaktuálisabb mondandója, hogy meg kell maradni illegalistának. Kritizálni kell, megőrizni erkölcsi és ideológiai függetlenségünket, máskülönben félő, hogy üldözöttekből mi is üldözőkké válunk. A történelem nem szolgáltat igazságot, hiszen mindig a regnáló hatalom és elit formálja a narratívákat; jelen regényben Visky András hajlította a Biblia és a hagiográfia mezejére szerettei élettörténetét.