Bátortalan adaptáció, kivételes castinggal – Kritika a The Last of Us 1. évadáról

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy egy percet sem játszottam a játékkal, így mindenféle prekoncepció nélkül ülhettem le a képernyő elé. A játék ismertetésétől azért is eltekintek, mivel nem olyan régen jelent meg egy önálló írás a KO-n, amely részletesen kivesézi azt. Továbbá a sorozat premisszáját is csak röviden ismertetném, mivel a már hivatkozott cikk erre részletesebben kitér. Egy világjárvány söpör végig az emberiségen, amelynek köszönhetően a népesség nagy része fertőzötté válik, és egy agresszív gombafaj veszi át az irányítást a testük felett, vagyis zombivá változnak. A zombikkal kapcsolatos szokásos játékszabályok itt ugyanúgy érvényesülnek: agresszívek és emberekre támadnak, akik a harapásuktól megfertőződnek, és őket szintén hasonszőrűvé változtatják. Kivéve egyik főszereplőnket, Ellie-t, egy fiatal lányt, aki az immunitás jeleit mutatja. A posztapokaliptikus világban kialakult katonai diktatúra ellen lázadó „Tűzbogarak” csoportja másik főszereplőnket, Joelt bérli fel, hogy eljuttassa a „csomagot”, vagyis magát a lányt egy másik sejtjükhöz, így némi reményt adva az emberiség megmenekülésére.

Már rögtön itt olyan kérdések merültek fel bennem, amelyekre ha nagyon akarnék, tudnék ugyan valamiféle megnyugtató válasszal szolgálni, de minimális segítséget nyújthatott volna a sorozat a helyzet értelmezéséhez azon a semmitmondó kijelentésen túl, hogy: „Fasiszta g*ci a kormány!” Addig tiszta sor, hogy nem könnyű egy ilyen világban utazni, nemhogy fél Amerikát átszelni, de egy pillanatig sem tették világossá, hogy egy ilyen rendszernek miért ne állna ugyanúgy érdekében megmenteni az emberiséget. Ismétlem, könnyedén tudnánk magunk is magyarázatot fabrikálni erre, azonban legalább egy utalás szintjén foglalkozhattak volna azzal az ellentmondással, hogy miért nem kíséri a megmaradt emberiség a szükséges pontra Ellie-t, miközben élő falként óvják őket a zombiktól.

Zombis sorozat – zombik nélkül

És rögtön el is érkeztünk a második problémához, mivel abban sem vagyok biztos, hogy joggal nevezhető a The Last of Us egy zombi-, vagy horrorsorozatnak. Ahhoz képest, hogy az első részekben a gomba által megfertőzött hordákat veszélyes fenyegetésként festik meg (például, ha rálépsz egy gombafonálra, azzal kilométerekkel arrébb egész zombihordákat ébresztesz fel, akik pillanatok alatt ott vannak érted), mégis gyakorlatilag alig látjuk őket a teljes évad során. Persze valahol érthető ez a fogás, hiszen nem kell sokat visszamennünk ahhoz, hogy lássuk, mennyivel izgalmasabb, mikor egy ilyen környezetben ember embernek farkasa, azonban még a The Walking Deadben is játszottak egy ideig azzal, hogy eleinte a zombik tényleg valós veszélyforrásként jelentek meg, és csak a későbbi évadokban silányultak szánalmas díszletté az ember-ember elleni harcban. Egyetlen epikusnak szánt jelenetet leszámítva a zombik nem igazán jutnak szerephez, pedig Joel és Ellie szó szerint átszelik az egész országot, mégis mindenhol csak emberekbe botlanak – „fertőzött” pedig egy szál sincs sehol. Egy ideig azt hittem, hogy csak altatják a nézőket, hogy a megfelelő pillanatban lecsapjanak majd, de ez az évad fináléjáig elmaradt.

Mégsem szeretnék túl sötét képet festeni a sorozatról, ugyanis tényleg megvannak a maga erősségei. Pedro Pascalnál gyakorlatilag csak Bella Ramsey lett hamarabb közönségkedvenc a Trónok harcában, így az HBO jó érzékkel csapott le rájuk. Nem kérdés, hogy a sorozat sava-borsát a kettejük szinergiája adja, amely az esetek nagy részében tökéletesen működik. Az operatőri munka pedig szépen húzza alá kettejük élményszámba menő pillanatait. 

Pascal és Ramsey egymásra licitálva mutatja meg, milyen is az, amikor egy színésztől elég egy szemrándulás ahhoz, hogy érzelmek egész skáláját vonultassa fel.

Azonban nem mehetünk el amellett, hogy nem a The Last of Us találta fel ezt a fajta dinamikát. Gyakorlatilag egy ősrégi közhely kibontakozását figyelhetünk végig egy hosszúra nyújtott roadmovie alatt, ahogy a mogorva fickó nem örül a társaságnak, de idővel feloldódik, és megszeretik egymást. És bár a casting tökéletesre sikerült, mégis kihagytak egy ziccert, ugyanis hiába kapták meg a készítők a kellő játékidőt arra, hogy ezt megfelelően építsék fel, sajnos végtelenül rossz ritmusérzékkel adagolták a történetnek ezen részét (is). Sokáig készítették elő az alapszituációt, majd – kis túlzással – egyik pillanatról a másikra már ki is alakult az apa-lánya kapcsolat kettejük között. Hiába tettek meg mindent a színészek, az évadfináléhoz igazított csúcspontokhoz nincs elegendő érzelmi töltet a jelenetekben, hogy igazán nagyot szóljanak.

Ezzel csupán a két szereplő közötti kapcsolatra utalok, de ugyanígy felemás érzelmekkel állhatott fel a néző a képernyő elől, ha a finálé morális vetületére koncentrál.

Ezen a ponton már nem bírtam tovább, kiszálltam hát a játékot nem ismerő nézők táborából, és egy kicsit utánaolvastam a történetnek. Ez ugyan nem egyenlő azzal a rajongással, amelyet egy olyan játékos érezhet, aki maga irányította végig a karaktereket a történeten, de még nekem is zavaróan leegyszerűsítőnek tűnt, ahogy a sorozat ezzel a kérdéssel bánt.

Míg a játék nagyon elegánsan játszik azzal, hogy elültesse a kételyt arra vonatkozóan, hogy Ellie feláldozása valóban az emberiség megmentésével járna-e, addig a sorozat egy szimpla A/B választássá silányította a döntést, ezzel teljesen más megvilágításba helyezve Joel vitatott tetteit.

Arról már nem is beszélve, hogy mivel a „kattogókat” nem tünteti fel valós fenyegetésként, a nézőben joggal merülhet fel a kérdés, hogy igazából miért is kellene az a vakcina. Gyakorlatilag egy combosabb teljesítménytúrán több áldozatot követelnek a veszett mosómedvék, mint Joel és Ellie több ezer kilométeres kirándulása alatt a zombik.

Kihagyott lehetőségek

Bár néhol úgy tűnhet, hogy a több akciót kérem számon a szérián, de erről szó sincs. Inkább a kihagyott lehetőségek zavarnak. El tudom fogadni, hogy semmi szükségünk nem volt egy újabb horror-akció sorozatra, sőt! Azonban az így felszabadult játékidővel sem feltétlenül sikerült jól gazdálkodniuk a készítőknek. Egy egész világot kaptak, amellyel úgy játszhattak volna, ahogy akarnak, mégis mintha görcsösen ragaszkodtak volna a videójáték adta szűkös narratív kerethez. Pedig amikor végre kiléptek a játék történetéből (például ez az ominózus harmadik részben), a változtatás elképesztően jól sült el. Bill (Nick Offerman) és Frank (Murray Bartlett) szinte különálló epizódja tökéletesen megmutatta, hogy mennyire jól áll a sorozatnak, amikor kissé eltávolodik az eredeti alapanyagtól, anélkül, hogy teljesen elszakadna tőle. Túlzás nélkül az évad egyik, ha nem a legjobb epizódja kerekedett ebből.

A megvalósításon nem spórolt az HBO: az apokaliptikus Amerika képe több mint hiteles azzal, ahogy a természet visszaveszi az uralmat a világunk felett. Az évad végén különösen szép, ahogy főhőseink zsiráfokkal találkoznak a kihalt városban. Összességében azonban ez sem emeli a többi zombis alapvetés fölé, mivel újat nem tud nekünk mutatni, de kétségkívül szépen megugrották a kötelezőt, sőt maguk a „kattogók” is félelmetesen jóra sikerültek. Azon kevés alkalmakkor, mikor látjuk őket, valós erőt képviselnek.

A második évad berendelése nem is volt kérdés, hiszen a sorozat nézettsége az egeket ostromolja. Azt pedig csak remélni lehet, hogy a folytatásban a készítők szabadabban élnek majd az adaptálandó alapanyaggal ahelyett, hogy éppen csak egy hangyányival a mindenkit kiszolgáló középszer fölé céloznának.