Megzenésített vers: külön művészeti ág vagy indokolatlan ömlesztés? – Interjú Pátkai Rozinával

Egyedülálló módon emlékeztél meg Tandori Dezső születésének évfordulójáról. Stílusosan december 8-án mutattad be a {23} Egy pont között a legrövidebb út című lemezedet, amelyen a költő megzenésített versei mellett különböző felvételekről a saját hangja is hallható. Miért volt fontos számodra, hogy ilyen módon emlékezz meg a közelmúltban elhunyt művészről?

Mindig az érdekel elsősorban, hogy miként tudom elmélyíteni a kapcsolatomat a kedvenc verseimmel, illetve a kedvenc szerzőimmel és költőimmel. Azontúl, hogy a kezembe veszem a könyveket és elolvasom a verseket, mindig szükségem van egy másfajta kapcsolódási pontra is. Ez pedig maga zene. Csak így tudok közvetlenül reflektálni ezekre a művészeti alkotásokra.

A lemez megjelenése óta eltelt jó néhány hét. Milyen érdeklődés mutatkozott eddig az album iránt?

Ahhoz képest, amilyen hosszú ideig tartott számomra, hogy szabadon engedjem ezeket a dalokat, folyamatosan sok kifejezetten pozitív visszajelzést kapok a megjelenés óta, méghozzá egyszerre több fórumon. Az előző lemezemen Petőfi Sándorral foglalkoztam, és meglepő volt, hogy akkor közel sem érkezett ennyi reakció, mint most. Sokat gondolkoztam a napokban, hogy ez vajon minek köszönhető. Majd arra jutottam, hogy a Tandori-lemez zenéje minden bizonnyal furcsább, szélsőségesebb és nyersebb, mint a Jelen idő, és a versek sem adják magukat olyan könnyen, mint Petőfi Sándor alkotásai.

Pátkai Rozina MINKA: Odaát (Tandori Dezső)

Nem lehet, hogy a „Petőfi-év” után az emberek már vágytak egy újabb nyelvre, egy újabb költő műveire?

Aktívan követtem a „Petőfi-évet”, rengeteg volt az esemény és a pályázati lehetőség. Az is érdekes kérdés, hogy ezek mennyiben segítették eloszlatni a Petőfi Sándorral kapcsolatos, gyerekkorunkból hozott sztereotípiákat.

A Petőfi-lemezzel nekem pontosan az volt a célom, hogy egy olyan szerkezetet találjunk ki neki, amelyben fel sem tűnik, hogy nem kortárs költőről van szó.

Ezért is lett a címe Jelen idő. Számomra Petőfi Sándor nyelve már nem „régi”, Tandori Dezső nyelve pedig már nem „új”: mindkettőjükhöz találtam egy számomra fontos és számomra feltétlenül működő értelmezési keretet, és ezt kívántam megörökíteni mindkét alkalommal.

Tandori Dezső költészete maradandó, számos fontos művét fogják még olvasni a jövőben is, de nem lehet vitatni, hogy mégis csupán egy adott körben népszerű. Tehát még nem akkora költő, mint például Petőfi Sándor, akinek az emlékévében számos, az örökségéhez köthető alkotás született, és bizonyára mindenki tudja, hogy kiről van szó. Tandori Dezsőről azonban ezt nem mondhatjuk el, nem ismeri mindenki, a szelleme viszont már növekszik. Kiknek szól ez a lemez?

Ezzel vitatkoznék, Tandori Dezső szerintem közismert és kultikus személyiség, középiskolás éveimben számtalan televíziós megjelenése volt, és habár nem volt a szó szoros értelmében véve közéleti ember, már akkor klasszikusként tartotta számon a társadalom. Legalábbis én így látom. Kérdésedre válaszolva, a verslemezeim személyes reflexiók a költeményekre, ennélfogva könnyen elképzelhető, hogy nem képesek megszólítani óriási embertömegeket: vagy azért, mert a verseket önmagukban olvassák inkább, és nem szeretik, ha zenével társul az irodalmi élmény; vagy éppen azért, mert magát a zenét, esetleg az irodalmat egyáltalán nem szeretik. De én inkább arra figyelek, amikor egy-egy megzenésítésem miatt lekerülnek a polcról és kinyílnak a porosodó verseskötetek.

Az értő közönség mire számíthat, ha meghallgatja a lemezt?

Vagy így érti, vagy úgy. De mindenképp érteni fogják valahogyan, mert ezt a művet nem lehet nem értelmezni.

Nagyon kevés olyan költőt tudok még mondani a kedvenceim közül, akiket ennyire szabadon lehetne érteni, mint Tandori Dezsőt.

Egyébként ez a tény a zenei munkában is könnyebbséget jelentett mondjuk Petőfi Sándorhoz képest, akinek a versei hatalmas, stabil sziklák, amelyeket nagyon nehéz mozgásba hozni, nem úgy mint Tandori Dezső műveit.

„A lemez végleges megszólalásának kialakításában fontos volt, hogy konzerválhatók legyenek a dalok megszületésének pillanatai” – ezt a kijelentést hogyan kell érteni? Milyen módon konzerváltad az alkotás részleteit?

Meg kell tartani a spontán elemeket. Nem mindent felülírni, nem mindent újragondolni, nem mindent újra szétszedni és újra összerakni. Ebben a férjemmel, Fenyvesi Mártonnal – aki a korábbi lemezeim hangmérnöke, és némelyiknek producere is volt – nagyban különbözünk, ő szinte kész építményeket képes a legkisebb darabjaira szedni, hogy aztán megpróbálja újra, akár teljesen máshogyan összerakni. Én ezzel szemben hiszek a pillanatban, és konzerválni szeretném azt: vagyis minél több dolgot megtartani a kezdeti alkotási fázisokból, még a törékenyebb, tökéletlenebb, esetlegesebb részleteket is.

Miért volt fontos a zene és a vers összekapcsolása?

A vizuális kultúra totális térhódításával háttérbe szorultak az írott könyvek, nem beszélve a költészetről, a versekről. Viszont a zenehallgatás soha nem látott méreteket ölt napjainkban.

Ahogy a költészet a megszületése óta együtt jár a zenével, most még inkább egymásra van utalva az irodalom és a zene.

Hiszem, hogy megfelelő szimbiózisban, társulásokban sokat nyújthat egymásnak ez a két látszólag különálló műfaj, ezáltal pedig több emberhez fognak eljutni lírai és zenei művek. Ennek a módjait keresem én is a lemezeimmel.

A versek megzenésítése mindig felveti annak a kérdését, hogy ezáltal egy új dal születik, vagy inkább a vers kap egyfajta zenei aláfestést. Jelen esetben a dallam igazodott a nyelvhez vagy a nyelvet rendelted alá a dallamnak?

Személy szerint szeretem, ha a zene a vers által determinált módon szerveződik meg – a vers ritmikájával, dramaturgiájával, tempójával közvetlenül meghatározhatja a teljes zenei építményt, és ezt hagyni kell. Semmiképp sem aláfestés számomra a zene, hanem a közvetlen kapcsolat keresése a költeménnyel, és ezáltal magával a költővel is. Ez egy nagyon dinamikus folyamat, amelybe a hallgató is aktívan bekapcsolódik, miközben keresi a kapcsolódási pontokat a hallott zenei és nyelvi információ között. Az már egészen más dilemma, hogy aztán elfogadja őket, vagy némelyiket inkább elveti. Azt biztosan szeretném, hogy a hallgatók valóban hallják és értsék a zenében a szavakat is.

Zenéid hallhatók kulturális események alatt, kiállításmegnyitókon, a legkülönbözőbb rendezvényeken. Ilyenkor a zene csupán háttérelem vagy nélkülözhetetlen eszköz?

Képzőművészként aktívan foglalkozom a terekkel, olyan kiállítóterekkel például, ahol bizonyos dolgok vannak vagy történnek. Az a tapasztalatom, hogy bárhogyan is koncepcionalizálunk egy teret, a közönség, a befogadók megérkezésével már nehezen tudjuk kontrollálni, hogy mi hogyan működik. Csupán megfigyeljük, hogy amit a térben elhelyeztünk, hogyan viselkedik működés közben, legyen az egy tárgy vagy egy aktus. Bármilyen eseményen vagy térben szívesen eljátszom ezeket a dalokat, ha úgy érzem, hogy elég figyelmet kapnak. Annak pedig nagyon örülök, ha az adott helyszínen másnak is fontos, hogy olyan körülmények legyenek, amelyek ezt a befogadási folyamatot lehetővé teszik.

Pátkai Rozina MINKA: Mint légvonatban (Tandori Dezső)

Most egy provokatív kérdést szeretnék feltenni. Az elektronikus zene és a költészet találkozása nagyon izgalmas, ugyanakkor ott van benne a giccs lehetősége. Nem félsz, hogy az elektronikus eszközök miatt csak egy nagyon szűk réteget tudsz megszólítani?

A verses lemezeim tradicionális értelemben vett zenei kiadványok, amelyeken dalokat énekelek, bár ezek a dalok megzenésített versek. Az, hogy ez akusztikus vagy elektronikus hangszerekkel készül, végeredményben nem igazán fontos. A zenei elemek, amelyekkel dolgozom, popzenei ihletettségűek, és a munkamódszerem is azokon a metódusokon alapul, amelyekkel manapság elektronikus popzenéket készítenek (szoftverekkel, hangmintákkal, vezérlőkkel).

A Tandori-lemez tehát számomra teljes mértékben popzene.

A szövegek csak magyar nyelven működnek jól? Kísérleteztél azzal, hogy lefordítsd másik nyelvre, majd úgy zenésítsd meg a verseket?

Ez egy műfordító feladata volna, aki a fordítás során esetleg figyelembe veszi a zenét is, amely környezetet ad a versnek. Régóta gondolkodom azon, hogyan lehetne ezeket a lemezeket nemzetközi fórumokon is bemutatni, de talán pont a nyelv az, amelyhez nem nyúlnék hozzá, hiszen az is egy fontos akusztikai élmény. Sokkal inkább gondolkodnék egy párhuzamos vizuális rétegben a zene mellett, amelyen a versek más nyelveken feliratozva is megjelennek.