Bábu, rács, koponya – Interjú Szabó Noémi művészettörténésszel a Vajda Lajos Szentendréje című kiállításról

Kihívást jelenthet egy életmű kutatása közben folyamatosan új témákat találni, és azokon keresztül válogatni a rendelkezésre álló képanyagból. Mi volt ezúttal a kurátori munkád vezérmotívuma?

Alapvetően egy kiállítássorozatot dolgoztam ki, amely három összefüggő részből áll. Az első már megvalósult Vajda, a próféta címmel, és tavaly áprilistól novemberig volt látható a szentendrei múzeumában. Ebben a tárlatban Vajda művei fordított kronológiai sorrendben mutatták meg az életmű bizonyos egységeit. Az utolsó monumentális szénrajzaitól kezdve kezdtem el visszabontani, hogyan jutott el a saját korában teljesen egyedülálló vizuális kifejezésmódjához.

A második etap, a most látható Vajda Lajos Szentendréje – Vajda motívumvilágának nyomában című kiállítás, egy kutatáshoz kapcsolódik, amely feltárja a város jellegzetes motívumait Vajda művészetében. Ebben a folyamatban azt vizsgáltam, hogy az alkotónak milyen kapcsolata volt Szentendrével, a város múltjának történelmével, hogyan kelt önálló életre sajátos motívumrendszere, és hogyan ágyazódott be a 20. század első felének művészetébe.

Ez a kiállítás egy időbeli kontinuumot képez, és rákérdez arra, hogy mi, akik ma, a 21. században élünk itt, milyen felelősséggel tartozunk ezért a városért.

Az volt a feltételezésem, hogy Vajda művei egy meghatározható pillanatban lehettek hatással a szentendrei művészeti közegre. Ez a pillanat pedig nem más, mint az 1968-as év, amikor az első nagyobb volumenű kiállítását rendezték meg a Fő téren, és ezzel majdnem párhuzamosan megalakult az akkori fiatal progresszív művészgeneráció Vajda Lajos Stúdiója. De erről még bővebben is mesélek.

A harmadik tervezett kiállítás pedig, amely ezt követi majd, egy még merészebb állítást tesz arról, hogy az 1980-as években, a magyarországi posztmodern művészetben milyen leágazásai és milyen további hatásai voltak Vajda Lajos művészetének.

A Vajda Lajos Múzeum bensőséges hangulatú tereiben ezúttal tehát művészetének jellegzetes motívumait ismerhetjük meg. Olyan jellegzetességeket, melyek ízig-vérig szentendreiek. Hogyan fedezte fel Vajda Lajos ezeket a sajátosságokat?

Az első terembe lépve azonnal ezzel a témával foglalkozik a kiállítás. Itt ismerhetjük meg Vajda Lajos és Korniss Dezső munkásságának összefüggéseit, valamint műveiken keresztül személyes és szakmai kapcsolatukat is bemutatjuk. Ők ketten ugyanis 1935–1936-ban Bartók Béla és Kodály Zoltán munkamódszeréhez hasonlóan a helyi, lokális kultúrkincs feltérképezését és összegyűjtését tűzték ki célul. Érdekes, hogy párhuzamosan nagyon hasonló módon alakult a pályájuk. Mindketten elhagyták a Képzőművészeti Főiskolát, mindketten jártak külföldön, majd rengeteg tapasztalatot szerezve mégis a helyi népművészeti hagyományokhoz tértek vissza. Hasonlóképpen gondolkoztak perspektíváról, homogén képi felületekről, motivikus rendszerekről. Vajda Júlia és a Vajda Lajos levelezéséből is egyértelműen kiolvasható, hogy a két művész milyen szorosan rezonált egymásra. Erről tanúskodnak az egymás mellé installált műveik is. Nagyon örülök annak a lehetőségnek, hogy sikerült fele-fele arányban Korniss- és Vajda-műveket egymás mellett bemutatni, ami kuriózumnak számít.

Milyen konkrét példákkal találkozhatunk a kiállításon, amelyek a város történelmi gazdagságából inspirálódtak?

Több ilyen gyűjtést sikerült megmutatnunk. A kiállítás rendezésében törekedtünk arra, hogy archív fotókon keresztül is szemléltessük az egykori városképeket mint meglévő látványelemeket. Elsőként említeném a Sárga ház című munkát, amelyről ez idáig nem lehetett tudni, hogy pontosan melyik épületről készült az eredeti rajz. Topografikus elemek segítettek az azonosításban, amelyek közül a mű hátterében látszó három jegenyefa volt a legárulkodóbb. Azt tudjuk, hogy a Bükkös-partot a belvárosi szakaszon végig hatalmas fák díszítették. De a kontyos tető és a nyílászárók elosztása is olyan elemek voltak, amik segítettek eligazodni. Ezek alapján nyilvánvalóvá vált, hogy ez a ház a mai napig áll a belvárosban a Janicsár utca 1. szám alatt. Motesiczky-házként ismerjük, amely egy egyszerű földszintes barokk épület és a 18. századi szőlősgazdák helyi lakóháztípusa volt.

A kiállításon egyébként a felszövegeken keresztül igyekeztünk interdiszciplinárisan megmutatni a helytörténet és a művészettörténet összefonódásait.

Fantasztikus érzés felfedezni, hogy közel 100 év távlatából is jól felismerhetők Szentendre utcáinak látványai. Ma is él és jelen van az a genius loci, amely Vajdát és Kornisst vonzotta. A helyi kutatások pedig véget nem érő lehetőséget nyújtanak!

Volt olyan felfedezés, amely kifejezetten ennek a kiállításnak a tervezése közben tört felszínre?

Igen, rengeteg sejtésem és észrevételem rajzolódott ki az évek során Vajda életműve kapcsán. Például a kiállításban is látható egy atipikus Vajda-rajz, amely egy női alakot ábrázoló sírplasztika. Nyilvánvaló volt számomra, hogy valamilyen előkép alapján készült, ugyanis az életműben teljesen idegen ez az ábrázolástípus. Szerencsésnek mondható, hogy időközben megismerhettem egy magángyűjtőnél lévő Korniss-munkát, amely bár később készült, de egyértelműen látszódik rajta, hogy közös forrás alapján született. A képek ornamentikája alapján elkezdtem végigjárni Szentendre temetőit. Rövidesen meg is találtam azt a síremléket, amelynek a rajzolata pontosan ezt az allegorikus ábrázolást mutatja. Megdöbbentő észrevétel volt továbbá, hogy a szerb halotti liturgiában nem igazán ábrázolnak alakokat, de az egész temetőt körbejárva felfedezhető volt további 5-6 hasonló sírkő, ami az 1900-as években készült. Ezeken a stiláris jegyek utalnak arra, hogy egyazon mester keze nyomán készültek az emlékművek.

Hangsúlyosan jelenik meg az egyik legismertebb szentendrei motívum: a villás ablakrács. Erről a díszítőelemről mi tudható?

Emblematikus a szentendrei villás ablakrács motívuma is, amely a mai napig eredeti helyén beépítve látható. De jelenléte nem ennyire egyértelmű, sőt, egészen elképesztő története van ennek a tárgynak! Néprajzos kollégák segítségével sikerült megállapítani, hogy a hullámvonalas rész egy úgynevezett apácarács, amelyre egy olyan villás elemet applikáltak, amellyel a nádtetős házakat ért tűzesetekben a parazsat lehetett széthúzni. A házon, melynek ablaka elé volt beépítve ez a díszítőelem, a kilencvenes években egy felújítási munkát végeztek, és a rács a sittel együtt a fémhulladékok közé keveredett.

A véletlennek köszönhető, hogy egy múzeumi kolléga megtalálta és megmentette.

Ma már az Angyal utcai eredeti ház rekonstrukciójának részeként ismét beépítve csodálható meg. A motívum művészeti jelenléte Vajdánál jelent meg először, de végül tudatosan és enigmatikusan Bálint Endre építette be a saját művészetébe.

A kiállításon látható az egyik legismertebb Vajda-önarckép, melynek kompozíciójába szintén egy szentendrei jellegzetesség épült be.

Az Önarckép koponyával című rajz tanúskodik arról, hogy Vajda mennyire ragaszkodott a látványhoz és a motívumokhoz. Az ikonos arcképen a nagy barokk vanitasjelkép jelenik meg a homlokára rajzolva, amely tulajdonképpen a halál jelképe. A látványt fokozza, hogy arcán a két szemből áradó tekintet különbözik. Az egyik olyan, mintha a látó, a másik pedig a nem látó, vak szem lenne. A koponya egészen pontosan felfedezhető a szerb székesegyház epitáfiumában. A rajzolata is hűen követi a dombormű plasztikus kidomborodásait. Drámai a mű tartalma és üzenete.

Az utolsó teremben jelenik meg a szentendrei művészet egyik leggyakoribb motívuma, a bábu. Hogyan köthető ez a képi elem Vajda Lajoshoz?

A Három fivér című festményt kell kiemelnünk ebben a témában. Vajda körülbelül ennek a képnek a megalkotásakor szakadt el a figurák pszichéjének vizsgálatától. A 2018-as nagy Vajda-kiállítás kapcsán fedeztük fel, hogy ez a mű egy családi fotó alapján készült. A felvételen a Vajda testvérek láthatóak, és a beállításuk, a ruhák elrendezése is teljesen azonos. Érdekesség, hogy annak ellenére, hogy négy alak látható a kompozíción, mégis Három fivérként szerepel a leltárkönyvekben és a köztudatban. A fotó segít megérteni, hogy a negyedik alak maga a kis Lajos, és nővére, Teri, pedig fiúruhában szerepel. Ez a kép tehát azért nagyon fontos, mert az a bizonyos geometrikus formává redukált, leegyszerűsített, személytelen bábu ekkor került Vajda figyelmének fókuszába. Viszont a bábu egyfajta előképe jelen volt már az ikonos Vajda-képekben és a szerb ikonokban is.

A bábu azért is vált izgalmassá számomra, mert a szentendrei művészetben Anna Margit révén egy másik vonulatban is ugyancsak jelen van. Anna Margit bábui szerepjátszóak, a traumafeldolgozást segítik, és ábrázolásuk leginkább a népi játékokból, babákból eredeztethető.

Drasztikusan különbözik ettől Vajda felfogása, aki etnográfiai tapasztalatait is beléjük sűríti, illetve figuráinak szakrális vonzata szintén van.

Hogyan kapcsolódik mindez a beszélgetés elején felvázolt hipotézisedhez?

Vajda Lajos halála után életműve egy egyszerű ágyneműtartóba került, amelyet Vajda Júlia csak kiváltságos személyeknek mutatott meg. Ő járta ki, hogy Szentendrén egy nagyszabású Vajda-kiállítást rendezzenek. A tárlat sokat váratott magára, de végül 1968-ban a Szentendrei Képtárban, az akkor fiatal Passuth Krisztina kurátori munkájának köszönhetően mégis megvalósult. Ám azonnal ellenállásba is ütközött, ugyanis rövidesen betiltották. Passuth Krisztinának egészen Aczél Györgyig kellett elmennie, hogy újra kinyithassák a kiállítást, bár a felszövegeket így is erősen cenzúrázni kellett. Végül a megnyitón rengetegen voltak, és elkészült az életműkatalógus is. Ezzel egy időben bukkant fel a szentendrei művészeti életben egy új generáció, amelynek a világlátását már teljesen más szellemi közeg irányította, mint Vajdáét. Őket az 1960-as európai események, a szabadságvágy, a hippikultúra és a lázadás jellemezte. Szentendre pedig remek helyszínt biztosított ennek megéléséhez a fiatal művészek számára. Ők ekkor ismerhették meg Vajda Lajos egész művészetét.

Ebben az évben, 1968-ban ezt a típusú, geometriai formává redukált, arctalan, személyiség nélküli, enigmatikus és emblematikus bábufigurát Deim Pál alkalmazta először, ami később egész életművének fő motívuma lett. Ez a fajta távolságtartó, geometrikus attitűdű bábufelfogás megjelent továbbá Balogh Lászlónál, Bálint Endrénél, Barcsay Jenőnél és Aknay Jánosnál is. A kiállításban látható az 1972-ből származó egyik első olyan munkája, ahol az életművön végigvonuló bábuból induló, de angyallá váló figura először felbukkan. De látható egy-egy hommage-mű Matyófalvi Gábortól és ef Zámbó Istvántól is. ef Zámbót azért is érdemes kiemelni, mert az ő ötlete nyomán választották Vajda Lajost névadóul az akkor alakuló művészeti stúdióhoz.

Vajda Lajos ethosza tehát hathatósan rányomta bélyegét Szentendre művészetére a 20. század második felében is. Úgy vélem, hogy míg Vajda egész művészete arról szólt, hogyan lehet a múltat áttranszponálni és aktuálissá tenni a saját jelenbe, addig Vajda maga vált jellegzetes motívummá pár évtizeddel később az őt követő generáció festészetében. Nagyon érzékletes, koherens időbeli kölcsönhatás rendszere alakult ki a vajdai művészet nyomán a kortárs művészetben. Bízom benne, hogy a következő kiállítás alkalmával bemutathatjuk majd a későbbi évtizedekben folytatódó hatásait is.