„Mindig véresen komolyan veszem, hogy a lépésekkel karaktert adjak a színészeknek” – Interjú Győri Balázs zörejművésszel

Hangmérnökként és zenészként kezdted a pályádat. Hogyan kerültél a filmszakmába mint zörejművész?

A hang és a zene gyerekkorom óta fontos eleme az életemnek. A családom nagy része újságíró. Édesanyám a Magyar Rádióban dolgozott, és ennek köszönhetően már gyerekként a stúdiókban rohangáltam, de akkor még nem gondoltam arra, hogy hanggal fogok foglalkozni, zenész akartam lenni. Gimnazistaként zenekart indítottunk az osztálytársaimmal, és rengeteget jártam koncertekre, hogy minél több zenészt ismerjek meg. Több csapatnál is elkezdtem segíteni a hangosításban. 1994-től már heti hat-hét napon hangosítóként dolgoztam olyan formációkkal, mint a Felkai Blues Brothers, a Tea Együttes vagy ’97-től a Back II Black. Akkor már régóta basszusgitároztam, 1998-ban beléptem a Pa-dö-dőbe, ahova egy hétéves kitérő után 2014-ben visszatértem, emellett játszottam többek között a Sugarloafban is. 2000-ben indítottunk egy hangstúdiót Gödön, ahol főleg akusztikus zenék felvételével foglalkoztam. 2006-ban megkeresett Jankai Béla zeneszerző, hogy dolgozzam a stúdiójában, ahol akkor koncert-DVD-ket készítettünk. Később filmezni is itt kezdtem, és itt rögzítettem először zörejt: a Mikes Emma–Fogarasi Gábor zörejművész párost. Utána egy ötéves szinkronozós időszak jött, és innen kerültem hangmesterként a FocusFox Stúdióba 2013-ban. Itt mondtam Tőzsér Attila hangmesternek, hogy nekem lenne kedvem ehhez a zörejezéshez, és kipróbálnám. Nem ellenkezett. Ez a „próbáljuk ki” első nagyjátékfilm Gárdos Péter Hajnali láza lett, volt rá idő is, és végtelen lelkesedés bennem. Azóta Attilának legalább huszonöt filmet zörejeztem, összeszokott páros vagyunk.

Tulajdonképpen a véletlennek köszönhető, hogy zörejművész lettél?

Valahogy minden lehetőség így jött. Valószínűleg a szerencsének és a kíváncsiságomnak köszönhetően.

Gondolom, a kétezres években sem dolgoztak sokan zörejművészként Magyarországon. Mi vonzott benne?

Mindig olyan munkát kerestem, amit nem lehet igazán komolyan venni, és általában azt mondják rá, hogy „nem rendes munka”.

Úgy gondoltam, hogy ha találok ilyen foglalkozást, az elég izgalmas lesz ahhoz, hogy mindig öröm legyen csinálni. A zörejművészet pont ilyen, egy nagy izgalmas játszótér az egész, annak ellenére, hogy egy filmben komoly dramaturgiai szerepe van.

Pontosan miből áll a munkád egy nagyjátékfilmben?

Képzeljük el, hogy egy jelenetben két gyerek rohangál a mezőn, és beszélgetnek. Halljuk, ahogy futnak a fűben, nevetgélnek, miközben fúj a szél. A forgatáson ilyenkor legalább öt stábtag rohan még mellettük, hogy rögzítsék a képet és a hangot. Ezért rögtön tizennégy láb dobogása hallatszik. A külső helyszíneken készült felvételeknél a legfontosabb szempont, hogy a képet és a dialógot rögzítsék. Minden más zörej és hang a legtöbb esetben kiesik az utómunka során. A foley artist feladata, hogy ezeket a stúdióban pótolja: fut, lép a szereplők helyett, susog ruhákkal, üt, nyel, zörög, kardozik vagy lovacskázik. Szinte mindent nekem kell előállítanom, amit a képen látunk, hangja van, és stúdióban rögzíthető. Akkor veszi kezdetét a munkám, amikor elkészül a film végleges vágata, azaz „final cut”-ja. Ez elméletileg azt jelenti, hogy ezután már a film képe csak színében változik, de előfordul, hogy kerül még ki vagy be ez után is tartalom.

Zörejek szempontjából a filmet három részre lehet bontani, ezek a lépések, a mozgások és a kellékek.

Vannak olyan hangok, amiket felvettek ugyan a helyszínen, de csak nagyon gyenge minőségben, például más az anyaga a kelléknek, vagy a díszlet „csempe” PVC-ből készült, ezért cseréljük őket. Léteznek olyan hangok, amiket egyáltalán nem vettek fel a helyszínen, ezeket szintén utólag állítjuk elő. A harmadik csoport azoké a hangoké, amik ugyan hallatszanak a dialógban, de ha kivesszük a párbeszédeket, hogy a külföldi forgalmazáshoz szinkronizálhassák az alkotást, akkor ezek is elvesznek, így ezeket is pótolni kell. Tulajdonképpen az egész film hangját az elejétől a végéig újra fel kell vennünk.

Korábban felvett, „konzerv” hangmintákból, archívumokból is dolgoztok, vagy mindig minden zörejt újra elő kell állítani az aktuális filmhez?

Minden hangot a foley artist állít elő. A zörejezés olyan, mint a szinkronszínészet. A hangnak komoly dramaturgiai szerepe van. Az egész itt több, mint a részek összege. Lehet, hogy szépen szól, ha előre rögzített hangmintákból állítom össze a lépések hangjait, de akkor a végeredmény sosem adja vissza egy ember járásának igazi jellegét. Mindig véresen komolyan veszem, hogy a lépésekkel karaktert adjak a színészeknek. Rengeteg apróság van, amikkel izgalmasabbá lehet tenni egy szereplőt. Például a Hat hétben a Román Katalin által alakított fiatal lány állandóan dühös, siet, de mégis hanyag járású, ezért minden negyedik lépése csosszan. Ezzel a furcsa ritmussal szerettem volna visszaadni a karakter jellemét és lelkiállapotát. Nyilván a néző ezt magától nem veszi észre, de az összhatás mégis remekül működik.

A rendező jellemzően mennyire szól bele a zörejművész munkájába?

Ha az adott filmben koncepcionális kérdés a zörej, akkor ad iránymutatást. Madarász Isti filmje, az Átjáróház egy halottasházban játszódik. Felmerült a kérdés, hogy milyen hangja legyen a halottak lábának, amikor a padlóhoz érnek. Isti azt kérte, hogy valós legyen, de mivel a halottak hullazsákokban vannak, ehhez illő hangot készítsek.

A Vándorszínészekben olyan színházi előadások vannak, melyekben különböző zajkeltő eszközökkel zenélnek a szereplők. A színészek nagyon ügyesen eljátszották ezeket a hangokat a helyszínen, de a hangutómunka során kiderült, hogy hang szempontjából mégis kevés lesz, ezért különféle zenei elemeket kellett hozzátennem. Tele volt a stúdióm zajkeltő eszközökkel, például viharlemezzel, csörgőkkel, sámándobokkal. Sándor Pál rendszeresen bejárt hozzám a stúdióba, és egyeztettünk. Bevált munkamódszer, hogy különböző mikrofonokkal, különböző felületeken készítek tesztfelvételeket, amiket elküldök a vezető hangmérnöknek vagy a rendezőnek, ők pedig eldöntik, melyik tetszik nekik.

Gondolom, rengetegféle hangkeltő eszközre lehet szükség egy filmhez. Hogy néz ki egy zörejstúdió?

A stúdiókban különböző járófelületeket építenek: parketta, aszfalt, hajópadló, színpadi dobogó, az eredeti rétegrend megtartásával, amiknek különféle távolságokból rögzítik a hangját. A ruhákból különféle textúrájú anyagok állnak rendelkezésre, és szerintem a legfontosabbak a cipők, nekem körülbelül negyven pár van csak munkára. Ha egy kellék hangját kell zörejeznem, elhozom a stúdiómba, és ott rögzítem a hangját. Rengeteg olyan kellék van, amit majdnem minden filmben használunk. Ilyen például a régi telefon, az írógép, a billentyűzet. De vannak személyes trükkök is, a fegyver mozgásának hangját egy csapágylehúzóval szoktam utánozni, melynek anyaga és súlya az eredetivel körülbelül megegyező. Érdekesség, hogy ha megsuhintasz egy kardot, annak általában nincs hangja, a filmben viszont szinte kötelező, hogy legyen, erre is több eszközöm van.

Milyen végzettség vagy alapkészség kell ahhoz, hogy valaki zörejművész legyen?

Én azon kevés hangmesterek közé tartozom, akik nem villamosmérnökként végeztek. Zenész és gyártástechnológus–gépészmérnök diplomát szereztem, ami szerintem jó alapot adott a munkámhoz.

Úgy gondolom, hogy nem a végzettség számít, hanem a komplex gondolkodásmód. A legfontosabb ugyanakkor az anyagismeret, a ritmusérzék és a rengeteg gyakorlás.

Azon szoktak nevetni, hogy milyen szépen tudok magassarkúban járni. A lépés egyébként is nagyon „gyakorlós”, ha igazán jót akar csinálni az ember.

Több mint nyolcvan alkotásban dolgoztál zörejművészként. Melyikben volt a legnehezebb vagy a legizgalmasabb a munkád?

A már említett Vándorszínészek nehéz munka volt, mert lényegében az egész film hangját újra fel kellett venni. A martfűi rémet nagyon szerettem. A történet szerint úgy bukik le a gyilkos, hogy surrog a cipője. Rengeteg tesztet csináltunk Császár Gáborral, a film egyik sound designerével, hogy karakteres legyen a cipő surrogása. A filmben mindig egyértelműen kell fogalmazni. Ha egy zörej nem megismerhető és karakteres, akkor nem lesz hatásos, és sok elvetett próbálkozás után végül a nadrágja surrog „úgy”. Nagyon szeretek animációs filmeken dolgozni, mert ott nincsenek szabályok, a kreativitásnak semmi nem szab határt, ezért az egyik kedvenc munkám például a Candide című sorozat volt. A Szelídben végig kellett súlyzóznom az egész filmet, mivel a főszereplő testépítő. Nem csak játékfilmekben, dokumentumfilmekben is kell zörejezni: a Gettó Balboa egy bokszolóról szól. Ahhoz, hogy jól szóljanak az ütések hangjai, „újra kellett bokszolni” az egész filmet, tehát egyesével újra rögzítettük az ütések hangjait. Itt a főszereplő maga szinkronizálta a saját ütéseit, a többit meg én. A már említett Hat hétben úgy kellett sétálnom, mint a nálam jóval könnyebb női főszereplő, miközben dacosan, határozottan kellett lépkedni, hogy visszaadjam a karakter sajátosságát. A Hadikban a lovak hangjait és a kardjelenetek zörejeit is újra fel kellett vennem. Két és fél hónap munka volt, ami nagyon hosszúnak számít, mert egy mai korban játszódó nagyjátékfilm zörejezésével és zörejvágásával körülbelül húsz nap alatt el szoktam készülni.

Ahogy mesélsz a zörejezésről, egyszerre nagyon kreatív, ugyanakkor kifejezetten aprólékos és sok türelmet igénylő szakmának tűnik. Mit szeretsz benne leginkább?

Nagyon szeretek „lépni”, és ezzel karaktert adni a szereplőknek. Szeretem az aprólékos munkákat, például az érintés, a bőr vagy a könnyű textúrák hangjait felvenni. Nagyon izgalmas feladat két kézzel utánozni a lovak dobogásának hangját.

Mondhatjuk, hogy ez egy magányos szakma?

Abszolút, de ezt is szeretem a munkámban. Vannak zörejművészek, akik közösen dolgoznak, de én jobban szeretek egyedül. Barátkozni a munka után is van idő a stábtagokkal.

Mit javasolnál annak, aki filmes zörejművészként szeretne elhelyezkedni?

Először filmhang, és sok vágás. Szokták kérdezni tőlem, hogy mi a titka a foley-nak. Szerintem a folyamatos gyakorlás, és talán empátia, hogy a karakter pillanatnyi lelkiállapotát meg tudjuk fogni. Nyitott füllel kell figyelni a körülöttünk lévő dolgokat.

Milyen alkotáson dolgozol jelenleg?

Nemrég fejeztem be a Swiety című lengyel krimit, és most a Haunting Trophies című filmen dolgozom, amit Illés László rendez, és közösségi finanszírozással készül. Szombathelyi színészek játszanak benne. Gyakorlatilag újra le kell gyártani az egész film hangzásvilágát.

Korábbi interjúink a filmes szakmákat bemutató sorozatban:

„Mindenkire egyformán oda kell figyelnem, hogy a gépezet működni tudjon” – Interjú Nemes-Jeles Veronikával

Filmes szakemberek a tűzvonalban – Interjú Gonda Zsolt fegyvermesterrel

„A zenének minden esetben a képet és a narratívát kell kiszolgálnia” – Interjú Kalotás Csaba zeneszerzővel

„A vágó füle, szeme és szája vagyok” – Interjú Szigeti Krisztina naplóvezetővel

„Olyan a filmes világ, mint egy kis Tesz-Vesz város, ahol mindenki megtalálja a helyét, aki szereti ezt a pályát” – Interjú Lányi Eszterrel a filmes szakemberképzésről

„Amikor azt mondják, »Tessék!«, minden megszűnik létezni, csak a feladatra figyelsz” – Interjú Piroch Gáborral a kaszkadőrszakmáról

„A hangok titkos élete” – Interjú Zányi Tamás hangmesterrel

„A standfotós egy mázlista outsider” – Interjú Szabó Adrienn standfotóssal

„Volt, amikor élőben figyeltem meg, hogy néz ki egy halott” – interjú Pohárnok Iván maszkmesterrel

„Régen mindig odamentem a vágóhoz, és az utolsó képkockákig küzdöttem” – interjú Pohárnok Gergely operatőrrel

Hivatásos veszélykeresők – interjú Gulyás Kiss Zoltán és Bács Péter kaszkadőrökkel

„Ez a szakma nem adja könnyen magát” – Interjú Lemhényi Réka vágóval

„Addig írj, amíg működni nem kezd a sztori!” – Interjú Hegedűs Bálint forgatókönyvíróval

„Képek használati utasítás nélkül” – Interjú Pater Sparrow látványtervezővel

„A színpad mindennek az alfája és ómegája” – Interjú Csőre Gáborral a magyar szinkronszakmáról