„Az írás gyakorlati filozófia” – Marno János 75. születésnapja alkalmából

Legutóbb alig pár hónapja, tavaly novemberben azzal a bevezetővel ajánlottuk Tajvani anziksz című versét a KO felületén, hogy Marno János a Kortárs folyóirat meghatározó szerzőjeként különleges, egyedi versvilágával a kortárs magyar költészet kiemelkedő alakja. Évtizedes munkásságát számos díjjal jutalmazták, köztük a Kortárs éppen 30 éve fogadta díjazottjai közé.

Artzt Tímea azzal kezdte a Kortársban 2016-ban megjelent kritikáját Marno János Hideghullám című kötetéről, hogy a költő „szerint az írás gyakorlati filozófia, ezért a szavak nem csupán felbukkannak, hanem támadásba lendülnek, és ennek a tétje nem kevesebb, mint az egzisztencia megértése. 

A költészet a létről való gondolkodás a mindenkori beszélt nyelv által.

Mintha a lét végső kérdései lebegnének a Hideghullám című kötetben, mintha a halált váró és a halálnál jobban semmitől sem rettegő ember szólna, aki az életét már inkább halottai közösségéből szemléli. Hideg, letisztult körökben visz minket a halálfélelem, néha otthonossá válunk benne, néha beleborzongunk a fizikai leépüléssel vívott küzdelem érzékelésébe”.

Visszatekintve az elmúlt évekre, nincs olyan évfolyamunk, melynek legalább két-három számában ne közöltünk volna verset vagy esszét Marno Jánostól, de hosszabb levélinterjút és költészettörténeti beszélgetést is közöltünk vele, melyben József Attila egy verséről folytatott párbeszédet Kerber Balázzsal. Folyóiratunkban megjelent verseinek sokszínűségére pedig csak néhány kiragadott példát említünk: egy évvel ezelőtt Marcel Proust világába kalauzolt bennünket Morzsák című költeményével, amelyben ezúttal egy csomag Albert kekszből gyúrt tekercs majszolgatása közben elevenedik meg az anya alakja és a gyerekkor. Korábban azzal ajánlottuk a 2022. decemberi számban megjelent verseit, hogy Marno János erotikumtól sem mentes alkotásaiban megidézi a fiatalságot, a szerelmet, és szól öregkorral járó nehézségekről, de ugyanakkor a sorokon átderengenek a gyerekkor gondtalanságának emlékei is. Ugyanannak az évnek nyarán pedig arról írtunk, hogy avantgárd elemektől sem mentes, közösre gyúrt műveltséganyagunkat mozgatva kemény és néhol ironikus sorainak ereje milyen különleges költészeti kontrasztokat eredményez. A versek mellett azonban írt a Kortársba a Szülőföldem sorozatba, valamint esszét, például Egy faun délutánja falun címmel a társművészetekről mint lehetséges ihletforrásokról, ahol Rilkéről és Debussyről, Tandori Dezsőről és John Lennonról, de még az LSD-ről is megosztotta gondolatait.

Marno Jánost hetvenötödik születésnapja alkalmából Pető Zsoltnak a Kortárs 2018. szeptemberi számában megjelent írásával köszöntjük:

A párizsi repülőtéren a szívem facsarodott, hogy ott kell hagyni a Montmartre-t, de rögtön megvigasztalódtam, amikor eszembe jutott, hogy Lady L utolsó kis euróiból vett egy nagy csomag madeleine-t nekem. Búcsúajándék vagy valami ilyesmi. Alig vártam, hogy feljussak a gépre, és rögtön kibontottam a dobozt. Harminc éve vágyom Proust sütijére. S istenemre, nem csalódtam. Elomlott a számban, s a repülőgépből jó időre Guermantes-ék palotája lett. Amúgy azóta is eltelt majd harminc év, hogy Marno János-verseket kezdtem olvasni. Ifjúkori barátom, T. több cikkel megelőzött ebben (is). De a rajongás nem szűnt. Úgyhogy most hommage Marno János: Szereposzlás előtt.

„Drága Madeleine! A túl sok sütemény, lám hova vezet. […] Madeleine-em porlad, csak Mathilde követ.” Marno János Hommage versében hétköznapi szavak köznapi eseményre utalnak. Egyik kritikusa szerint ezzel egy hölderlini kötelezettségnek tesz eleget, amely szerint is „Die Dichter müssen, auch / Die geistigen, weltlich sein.” (Körülbelül: „A költőknek, még ha szellemiek is, / világiaknak kell lenniük.”) Amint Valastyán Tamás megjegyzi, „Marno versének teremtői közege már eleve a köznapiság”. Az Hommage-ban ez a köznapiság a fogszuvasodás. Ám ahogy Hölderlin a görög istenhit és a keresztényi Jézus-ideál között vívódó énjét vezeti a köznapiságba, úgy Marno a 19. századi Párizs kulturális életének egyik mozgatórugóján, a Bonaparte-család Mathilde-ján s Marcel Proust elhíresült sütijén át jut el a túl sok édesség okozta eseményekig. Ráadásul az átjutás olyféle keresztüllovaglás az életen, ahogy Arany János Edward királya léptet a tartományon keresztül, hogy meglássa: „…fogazatod metsző-e még, s az őrlője kemény?” (Hommage). Széttekintés a birtokon, metsző bírálattal, végzetes ítélettel és tragikus, hölderlini őrületbe vezető véggel önfenyegetve magát (ehhez lásd Térdig Aranyban).

Hétköznapi esemény egy fogszuvasodás, amint köznapi az árnyékszéken való üldögélés is.

Marno nem fukarkodik – ahogy Valastyán Tamás írja – „mnemonikus aktusokban”, amint folyamatosan emlékezteti magát a test végességének és a szellem örök (disz)harmóniájának „üveggyöngyjáté­kára”.

Az Emésztés a holtak házában című versében a pénzzé tett tehetség transzcendens kérdéssé válik („Most tehát / emlékezetből dolgozunk, pénzért, / ha az Isten is úgy akarja, aki, / úgy gondoljuk, nincsen, mert nincs az a pénz, / amiért hajlandó volna lenni még / -is.”) S ez a transzcendenciába (vagy annak totális hiányába) hajló mindennapiság egyben ama bizonyos „mnemonikus aktus” is, hiszen a szükséglet naturalista megjelenítése és az irodalmi emlékezet egyszerre mossa habjaival a folyamközként fekvő, művelődő olvasót. A vers megidézi a Feljegyzések a holtak házából című Dosztojevszkij-regényt, de József Attila nagy hatású versét, a Nagyon fájt is. „De énnekem / pénzt hoz fájdalmas énekem / s hozzám szegődik a gyalázat.”

Mindemellett a tavaly februárban az Alföld folyóiratban megjelent Marno-vers átvezet jelen kötetünkhöz. „[…] egy pénzszállító cég lóti-futija, / a Futó utcában, amit kapásból, / egy vidéki budin ücsörögve, / nem könnyen emészt meg csikarás nélkül / magában az ember. Még a foga is / elváshat tőle” (Emésztés a holtak házában). Ezt a gondolati folytonosságot az erkölcsi érzéktől csikorgattatott fog romlása és Proust madeleine-je mellett talán az a néhány euró is biztosítja számomra, amely Lady L-nél megmaradt a Louvre belépőjére szánt összegből. Hiszen az összekötő szerepet igazából rám mint olvasóra osztja Marno. Bennem cseng össze a versekből transzcendálódó valamennyi gondolat, a távozó szerves anyag, az elfekvőt mosó magyar és világirodalom folyama, ám a kötetcím szójátékát felhasználva egyszerre oszlik is bennem szét (sic).

S hogy József Attila felemlegetése nem erőltetett, azt A húgommal és József Attilával című vers és annak „hatalmas termetű nője” (talán értsd: „most látom, milyen óriás ő”) is alátámaszthatja.

A Szereposzlás kötet egyfajta irodalmi betekintés Marno entrópikus elméjébe.

Az egyik tekervényben, mint a Tejút életet hordozó spirális karján, ott gravitál Pilinszky is, barátjával, Ted Hughesszal. Pilinszky Félmúlt című versében, amelyet Ted Hughesnak címzett, így ír: „Megérkezik és megmered, / kiűl a hamunéma falra: / egyetlen óriás ütés / a hold. Halálos csönd a magja”. Ha a Marno-kötet 17. oldalára lapozunk, az Egyetlen óriás ütés című vershez érünk, néhány verssel arrébb pedig a Spirálisok ajánlásában hordozza a lényeget: „Báthori Csabának, válaszul Ted Hughes Rigók című versének fordítására”. Ami az egyik Jánosnál verssor, a másik Jánosnál verscím, s az ajánlás Marnónál áttételessé válik. A József Attila-díjas Báthori Csabán keresztül jut el Hughesig. Mintha Marno is a Kihűlt világ (P. J.) mintájára egyre beljebb és beljebb rágná magát, és akár egy Mandelbrot-halmazban, újabb és újabb virágmintákba botlana közelítésével. Csak Pilinszky virágmintája a halálból táplálkozik: „egyre beljebb, mint a féreg furakodom beleibe. Így táplálkozom a halállal […]”. Míg Marno „spirálisa” az élő és holt költőket is begravitálja. Útjába kerül T. S. Eliot, Shakespeare, Esterházy Péter, Tandori Dezső, Kosztolányi, Berzsenyi, Vörösmarty, Radnóti, de a filmművészet kapcsán gondolatokat, sőt ítéleteket olvashatunk a Körhintáról, vagyis Fábri Zoltánról (lásd Ezek ott mégiscsak itt azok), David Lynchről, Bergmanról. S hogy Marno életrajzát a filmezésen túl még újabb közelítésekben lássuk, A színházi élet is a kötet egyik fejezetcíme.

Pilinszky mesélte egyszer, hogy egy nagyobb társaság gyűlt össze a Hajós utcai lakásán, majd mikor hazatértek a vendégek, meglepetve vette észre, hogy eltűnt egy kis doboznyi bakelitlemeze, Bach Máté-passiója. Pilinszky a baráti lopást úgy reagálta le, hogy tőle nem lehet már elcsenni ezt a művet, olyannyira bensővé vált, hogy már örökre hallja a taktusokat. Talán Marno is valami hasonlót élhet át. Hiszen verseiben úgy vonulnak fel az irodalmi utalások, filmek mellett a zeneművek is, mintha csak egy-egy szervesanyag-darab hullana az olvasó elé. Mintha Marno mesehőssé válna, nekünk vágna önnön húsából darabokat, hogy megtáltosítson bennünket a maga értelmezhetőségéhez.

A teljes eredeti szöveg itt olvasható.