Óriások a porban, törpék a magasban – Kritika a Katona József Színház Octogon című előadásáról

Vannak olyan művek, amelyek szinte ordítanak az adaptációért, legyen szó filmes vagy színházi megoldásokról. Ezek az alkotások kétélű fegyverek a vállalkozó szellem számára, mert vagy kiemelkedően teljesítenek, vagy nemes egyszerűséggel megbuknak. A középszerűség ebben az esetben nem játszik, mert az egyet jelentene a bukással. Az ősforrás grandiózus amerikai regény, az individualizmus szembeállítása a kollektivizmussal. 1943-ban jelent meg, miután az Oroszországból emigrált írónő hét éven keresztül dolgozott rajta, így nem meglepő, hogy a kommunista elvek veszélyére hívta fel a figyelmet, és a kapitalizmust dicsőítette a kollektivizmusra és altruizmusra épülő eszmékkel szemben. Az USA-ban ekkor már rohamosan nőtt a félelem a kommunizmus térnyerésétől, alaposan megágyazva ezzel a McCarthy-korszak boszorkányüldözéseinek. Nem véletlen, hogy alig hat évvel a regény megjelenése után már bemutatták a regény eddigi egyetlen filmes adaptációját King Vidor rendezésében és Gary Cooperrel a főszerepben. Máté Gábor színre vitelében az eredeti regény mellett ez a film is visszaköszön a színpadon.

Az ősforrás története két építésszel indul: az egyik mindenben követi a korszellemet, mely az ókori és klasszicista építészeti hagyományok másolására épül, míg a másikat kirúgják az egyetemről, mert nem hajlandó megalkudni. Egyikük oszlopcsarnokokkal és túldíszített elemekkel szolgálja ki az ízlés nélküli, mások véleményét szajkózó réteg igényeit, míg a másik modern, jól funkcionáló, a tér lehetőségeit kihasználó épületeket és felhőkarcolókat tervez. Peter Keating (Bányai Kelemen Barna) felkapottá és híressé válik, miközben egykori évfolyamtársa tehetségéből él, és bárkit eltapos, hogy feljebb jusson a ranglétrán, míg Howard Roark (Tasnádi Bence) semmit nem tesz azért, hogy a megfelelő helyekre dörgölőzve elnyerje a lakásépítési program pályázatát.

Ellentmondásos mű

Megosztó és számos vitára inspiráló könyv Az ősforrás, mert amennyi remek gondolat van benne, csaknem annyi hibát sorakoztat fel. A dialógusok nemritkán műviek, a „pozitív” karakterek pedig annyira sarkítva vannak, hogy hősiességük gyakran pózzá válik, mivel egyáltalán nincs bemutatva mögöttük az ember. Egyes szereplőket Rand alaposan ábrázol, de éppen a főszereplőről tudjuk meg a legkevesebbet. Howard Roark egy öntörvényű építészzseni, aki – történjen bármi – a hős mitikus figuráját testesíti meg. Bárhogy is próbálják megtörni, ő szilárdan, megingathatatlanul áll ki az elvei mellett. Szenvedései szúnyogcsípéssé degradálódnak, mert az író nem foglalkozik azzal, hogy főhősét emberivé tegye. Egy ilyen karakter vagy pszichopata, vagy megvilágosodott mester, de leginkább egy Marvel-film főszereplőjére emlékeztet, csakhogy képregényhősnek kissé sótlan. Ráadásul semmi nem áll távolabb Howard Roarktól, mint hogy megmentse a világot. A negatív szereplők – vagy ahogy Rand emlegeti őket, a „másodkezűek” – azonban szokatlanul izgalmas figurák: az építészkritikus, újságíró Ellsworth Toohey (Kocsis Gergely) az aljas szépirodalmi személyiségek közül is kiemelkedik, mégis Gail Wynand (Elek Ferenc), a médiamogul válik a legizgalmasabb szereplőjévé az egész történetnek. Szinte törvényszerű, hogy a gonoszt könnyebb reprezentálni, és a színészeknek is hálás szerep, de ennyire azért nem faék egyszerűségű a kérdés. Mert Rand itt veszi a fáradságot és nekilát, hogy megmutassa ezeket az embereket, és ezzel közel hozza, vagy inkább lehozza az eszme birodalmából a fizikai világba az elveket.

Ugyanis ez a mű minden látszat ellenére nem két különböző jellemű építész, de még csak nem is a jó vagy a rossz harca, hanem az eszmék végletekig vitt ütköztetése.

Ironikus, hogy az alkotói szellem szabadságát hirdető könyvhöz a rendező is ezzel az elvvel nyúlt, mégis munkájának végeredménye egy kiforratlan és sablonos előadás lett. Máté Gábor rendezése a cselekményt ugyan követi, de a karaktereket olyannyira elnagyolja, és mozgatórugóikat úgy söpri a szőnyeg alá, hogy a legtöbb figura hús és vér nélküli bábnak tűnik csupán a színen. Elszomorító, hogy a rendező elköveti ugyanazt a hibát, amelyet helyenként Rand: fekete-fehérben láttat helyzeteket, és nem bontja ki azokat. Nyilván heroikus munka egy ilyen regényhez hozzányúlni, amely számtalan szálat vonultat fel, és terjedelme folytán is feladja a leckét, hogy befogadható idejű színházi előadássá formálja. Rengeteget kell ehhez húzni, Török Tamara dramaturg azonban derekasan helytállt. A még így is háromórás előadásba ennek ellenére sem fért bele a szereplők részletes kibontása. A karaktereket viszont Máté Gábor bántóan leegyszerűsíti, vagy éppen ellenkezőleg: szinte teljesen átalakítja. Olyan érzés ezt a darabot nézni, mintha a regénybeli jellemek karikatúráit látnánk a színpadon. Persze legyinthetnénk, hogy szinte lehetetlen vállalkozás egy ilyen terjedelmes nagyregényt bravúrosan színpadra állítani, ha többek között nem rémlene fel az Örkény Színházban nyolc éve bemutatott József és testvérei című darab, amely az ötórás játékidő ellenére sem laposodott el.

Amikor a paródia kivégzi a szereplőket

Howard Roark és Gail Wynand egy súlycsoportban bokszolnak a világgal, valójában ők testvérek és ellenségek egyszerre. Az egyik makkegészséges, a másikat már gyerekként megmételyezi a kór, hogy bosszúvágyból gyakoroljon hatalmat az emberek fölött. Olyan férfiak, akik ha belépnek valahova, azonnal érződik a jelenlétük, akkor is, ha csak némán megállnak egy zsúfolt irodában. Tasnádi Bence nyílegyenes ívvel hozza Roark öntörvényű, céljaiban és elveiben sérthetetlen figuráját, de a kissé rezignált és száraz szerep nem ad lehetőséget arra, hogy megmutassa színészi képességeit.

Wynand karaktere azonban egészen átalakul azzal, hogy a rendező Elek Ferencre osztja a szerepet.

Flegmatikus, hatalomittas, birtokolni vágyó figurájával Máté Gábor sokkal inkább sarkítja a laptulajdonos karakterét, amivel nem is lenne baj, ha nem próbálná meg közben hűen lekövetni Rand egy-egy dialógusát vagy szituációját. Hiába ad bele mindent a Katona egyik legtehetségesebb színésze, Elek Ferenc a szerepébe, ha egyszer kibontatlanul marad, miért nem akarja tönkretenni Roarkot, ahogy korábban, vagy éppen Roark miért vállalja el mégis az addig leginkább gyűlölt embertől a megbízást. Mert Elek Ferenc egy percig sem tudja elhitetni velem, hogy ő az a nagyágyú, akiben az építész azonnal felismeri ugyanazt a lehengerlő szellemi erőt, potenciált és tehetséget, amely őt is élteti.

De nem Wynand színpadi megformálója az egyetlen, aki szerepének paródiájává válik. Dominique Francon (Rujder Vivien) esetében szintén kiábrándító ez az értelmezés. A végzet asszonyát szerelemmel vagy birtoklási vággyal, de szinte minden férfi meg akarja kaparintani. Míg a regényben kibomlik, miért lesz adott férfiak szeretője vagy akár felesége, addig a darabban teljesen elnagyoltan helyeződik mindez kontextusba. A sziporkázóan intelligens, vonzó, másokat pillanatok alatt az ujja köré csavaró újságírónő, a színpadon egy arrogáns és unatkozó libává degradálódik Rujder Vivien alakításában, és ez szintén nem a színésznő hibája.

A jelenetek egy része így válik teljesen súlytalanná, például Dominique és Howard találkozása is, amely parodisztikus hatásával egyszerre pellengérezi ki az ismerkedést és a szexuális szokásokat. Máté Gábor eszerint harcol a szentimentalizmus és a hősi pátosz ellen, de nem elég bátor ahhoz, hogy a darabot a regény paródiájaként adaptálja a színpadra. Olyan, mintha félúton meggondolta volna magát, és ragaszkodott volna ahhoz, hogy a magvas gondolatok átadására mégiscsak a drámai helyzet az alkalmasabb. Valószínűleg sokkal inkább ütött volna benne a kritika, ha ennél mélyebben nyúl a karakterekbe, és az egész darabot a szatíra eszközeivel tálalja, így viszont ellaposodik az előadás.

Kihasználatlan lehetőségek

A második felvonásban túl gyorsan követik egymást a jelenetek, egyre inkább egymásba csúsznak, így esélyünk sincs arra, hogy a regény olvasása nélkül igazán követhető legyen a szereplők némely motivációja, cselekedete, jellembeli változása. Pedig tényleg remek áthallásoknak lehetünk tanúi, ahogy megidéződik például Donald Trump is a színpadon. Az egyszerű, letisztult színházi tér szintén jól használható: két tervezőasztal, pár szék, egy kanapé, így a tér gyorsan alakul át a tervezőirodától a bankon keresztül a felhőkarcolókig. Bányai Kelemen Barna egészen hihetően nyújtja az átlagos szakmai képességű, ám adottságaival kiválóan manipuláló építész becsvágyó karakterét, de neki van a legtöbb lehetősége arra, hogy szerepe ne váljon egysíkúvá. Bán János remekül hozza az építészszakma nagy öregjét (Henry Cameron), akit sajátos stílusa miatt már kivetett és tönkretett az építésztársadalom. Bán és Tasnádi alakításán kívül már csak Kocsis Gergelyen nem érződik, hogy kényelmetlenül érezné magát a szerepben, ezzel pedig elérkeztünk egy másik fájó ponthoz.

Máté Gábor szerint nincsenek nagyjelenetek a regényben, ez viszont nem jelenti azt, hogy nincsenek benne nagymonológok.

Két csúcspontja is van Rand regényének, ebből az egyiket, Roark védőbeszédét fel is használja a rendező, méghozzá jó érzékkel, a darabot keretezve. Az előadás elején és a végén fekete-fehérben kivetített monológ erősen impresszív, ahogy a többi digitális mozzanat is. Roark nagyjelenete mellett azonban Ellsworth Toohey, az építészkritikus mondja el az irodalom egyik legjobb monológját a hatalom természetéről. Ez alig pár mondatra redukálódik az előadásban, pedig kivetítve és a jelenetet kibontva hatalmasat ütne. Toohey karaktere az egyik legkevésbé átformált a darabban, Kocsis Gergely játszi könnyedséggel hozza is a figurát, de szerepe szintén nem tükrözi azt a komplexitást, amely a regénybeli szereplő védjegye.

Elképesztő, hogy Rand műve, a benne lévő egyéni, társadalmi és kormánykritika mennyire aktuális napjainkban, ezért akkora csalódás, hogy a darab nem tud élni ezekkel a lehetőségekkel. A színpadi átirat és megjelenítés éppen annak veszi el az élét, amivel ütni, vagy akár ébreszteni szeretne. De ha egy darab nem tudja megindokolni az álláspontját, nem tudja kifejteni és megmutatni a háttérben lévő mozgatórugókat, nem tud szembesíteni a saját szerepemmel és felelősségemmel, akkor bennem felmerül a kérdés, hogy miért megyek színházba.

Az ősforrás minden dagályossága, sarkított karakterei és melodramatikus szituációi ellenére egy nagyon fontos mű. Mert egzakt látleletet ad a hatalomról, az általa az emberben okozott torzulásokról, a manipulációról, a társadalomnak és a másoknak való megfelelés kényszeréről, álarcainkról, szerepeinkről, kicsinyes megalkuvásainkról. Arról, hogy ha azt képzeljük, felette állunk másoknak, hogyan hisszük megindokolhatónak azokat a tetteket, ahogyan egyesekkel bánunk. Arról a gőgről mesél, amely nem szól másról, mint hogy lehetek jobb, mint a másik. De talán az egyik legfontosabb üzenete, hogy ha mást helyezek magam elé, és igent mondok valamire úgy, hogy a saját szívem szerint nemet mondanék, akkor miként hagyom cserben, hogyan alázom meg magamat. Ezekből azonban vajmi keveset lehet felfedezni Máté Gábor rendezésében, bár az mindenképp a javára írható, hogy általa valószínűleg sokkal több ember lesz kíváncsi a regényre.