A slágerénekes, a piros Saab és a tüzes szerelem

Szokásos tízes listánkat ezúttal a Film rovat két szerzőjének tavalyi személyes kedvenceiből állítottuk össze, helyezések nélkül. Csak olyan filmekből válogattunk, amelyek 2022-ben lettek elérhetők Magyarországon, azaz volt hivatalos mozis bemutatójuk vagy legalább egyetlen nyilvános vetítésük, itthon is megtalálhatók valamelyik streamingplatformon, netán fesztiválokon vagy DVD/Blu-ray-forgalmazásban jutottak el a hazai közönséghez.

IÁ (r.: Jerzy Skolimowski)

Jerzy Skolimowski nyolcvannégy évesen készítette el Robert Bresson 1966-os Vétlen Balthazárjának remake-jét. A szerző életkora ebben az esetben azért fontos, mert az IÁ frissebb és kísérletezőbb kedvű mű, mint a Skolimowskinál akár negyven évvel fiatalabb alkotók tavaly készült fesztiválfilmjeinek többsége. A veterán lengyel rendező új jelentésrétegekkel, korszerű filmnyelvet használva, életrajzi vonatkozásokkal gazdagítja a Bresson-féle eredetit.

A főszereplő az újragombolt változatban is egy szamár, aki egy lengyel cirkuszból indulva tapasztalja meg az emberi önzés, gyarlóság, agresszió és szeretet különböző formáit,

miközben kóborlása során egészen Olaszországig jut. Bresson klasszikusával ellentétben az IÁ szamara nem egy passzív megváltófigura, tevékenyen részt vesz saját sorsának alakításában, és mintha ítéletet alkotna azokról az emberekről, akikkel összehozza őt a sors. Skolimowski meglepetésekkel teli, bölcsességgel átitatott alkotása a 2022-es év egyik legbensőségesebb mozgóképes élménye.

Vezess helyettem (r.: Rjúszuke Hamagucsi)

Murakami Haruki a férfilélek mélyére ásó, sejtelmes történeteinek köszönhetően vált a huszadik századi japán irodalom egyik legnépszerűbb alakjává. Az azonos című, rövid novellájából készült Vezess helyettem maratoni hosszúságú filmes feldolgozása az eredeti cselekmény hű adaptálásán túl az író meghatározó, visszafogott stílusát is képes kifejezni filmnyelvi minimalizmusával. Rjúszuke Hamagucsi rendezése a narratív történések helyett az események közötti holtidőre koncentrál.

A főszereplő férfi, Kafuku Juszuke elismert színpadi színész és színházrendező, aki éppen a Ványa bácsi egy új előadását igyekszik tető alá hozni, miközben saját gyászával is próbál megbékélni. A férfi ugyanis még mindig a nemrég elhunyt felesége hangján megszólaló felvételek segítségével gyakorolja szerepét, így folytatva végeérhetetlen drámai párbeszédet egykori kedvesével. A darab próbáira vezető hosszú autóutak alatti felkészülés magányát azonban egy kijelölt sofőr megjelenése forgatja fel. Kafukut ezentúl egy szótlan fiatal nő fuvarozza mindennap, hogy a közös hallgatások során végül kölcsönös megértés alakuljon ki az elveszett lelkek között.

A tervezett előadás áthallásai a hirtelen özveggyé vált főhős egykori házasságára reflektálnak, míg a Hirosimában színpadra állított darab résztvevői a város egykori tragédiájával és történelmi emlékezetével kénytelenek megbirkózni. Így a kimondatlan személyes és kollektív traumák kizárólag a körülmények hatására bontakoznak ki. A Vezess helyettem továbbá karakterközpontú elbeszélésmódjával, a párhuzamos monológokból fonódó dialógusaival, témáját tekintve pedig diegetikusan is Csehov drámáinak szellemiségét idézi. A film a külső történések eseménytelenségén keresztül vezeti nézőit a lelki feszültségek katartikus feloldásáig.

Rimini (r.: Ulrich Seidl)

A címadó, nyaranta turistaparadicsomként működő olasz város téli nihiljébe lök Ulrich Seidl melankolikus, megrázó drámája. Richie Bravo slágerénekes (Michael Thomas lehengerlő alakításában) a ködös, nyirkos, kihalt tengerparti településen haknizik a holtszezonban, mellékállásként pedig saját testét is áruba bocsátja az idős hölgyekből álló rajongótábora számára. Az idült alkoholista Richie fásult ösztönlényként botorkál a kietlen városban fellépésről fellépésre, miközben hedonizmusa mögött az elesettség és a szeretetéhség sejlik fel. A középkorú férfi lányának váratlan feltűnése végül úgy tűnik, kimozdíthatja a lecsúszott énekest a pia, a haknik és az állatias szex által határolt komfortzónából. Ulrich Seidl-műről lévén szó, boldog, reménykeltő befejezésre biztosan nem, sokkolásra és az emberi gyarlóság explicit ábrázolására viszont annál inkább számíthatunk. Az osztrák rendező ismét a főszereplő belső poklának legmélyebb bugyraiba lök, zavarba ejtve a befogadót: a Rimini az egyik pillanatban torokszorítóan szomorú és letargikus, majd váratlanul képes sokkolni, sőt, mindezek után néha még meg is nevettet.

Rémálmok sikátora (r.: Guillermo del Toro)

William Lindsay Gresham sötét tónusú, eredeti regényét először 1947-ben, a második világháború utáni kiábrándulás időszakában dolgozták fel. A sarlatán címen forgalmazott noirklasszikus amerikai álomról szőtt rémmeséje azonban még a kortárs közönség számára is aktuális. Így nem meglepő, hogy a címszereplő szemfényvesztő illuzionista felemelkedésének és bukásának története a társadalomtudatos horrorjairól ismert Guillermo del Torót is megihlette. A Rémálmok sikátora újraadaptációja a rendezőre jellemző allegorikus szörnyfilmmé formálja a hagyományos noircselekményt.

A del Toro víziójában felelevenedő narratíva a karneválok látszatvilágába bújtatja morálisan elkorcsosuló karaktereit. A cirkuszi környezet trükkjei és átverései viszont valósággal eltörpülnek a nagyvárosi bűnözés korporációs közege és politikai agitációi mellett. Az anyagi és társadalmi elismeréssel kecsegtető erkölcsi romlás útjára lépő főhős a hét főbűn állomásait járja végig, mielőtt beteljesíti saját predesztinált sorsát. A hatalmasok játszmájába feltörni kívánó ambiciózus férfit éppen az a mérhetetlen becsvágy sodorja a végzete felé, aminek a korábbi sikereit is köszönhette. A Rémálmok sikátora szörnyszülöttjeinek tragédiáját elsősorban nem az érzéketlen közeg lelketlen működése vagy a kilátástalanság sivár jövőképe, hanem az emberségbe vetett hit eltűnése idézi elő.

Közel (r.: Lukas Dhont)

A fogadóirodák szerint jelenleg Lukas Dhont második egészestésének van a legnagyobb esélye arra, hogy 2023-ban elnyerje a legjobb nemzetközi filmnek járó Oscart. Erre a kategóriára egyébként az Oscar presztízsének érezhető csökkenése ellenére is érdemes odafigyelni, hiszen szinte minden évben a Hollywoodon túli filmtermés legfontosabb (ám természetszerűleg erősen kivonatolt) darabjai kerülnek az akadémia látóterébe. A Közel pedig valóban figyelemre méltó művészi teljesítmény. A Lány rendezője ezúttal két általános iskolás fiú barátságáról mesél, amelynek tragikus véget vet az osztályközösség ellenséges, homofób reakciója. A Közel lírai, gyönyörűen megkomponált mű, mely a tragédia előzményei mellett annak utóhatásait is megmutatja, miközben hitelesen és megrendítően ábrázolja az iskolai bullying jelenségét. Dhont ismét egy provokatív, vitaindító filmet rendezett, mely letisztult, kifinomult művészi eszközökkel hívja fel a figyelmet egy sor égető, sokszor tabuként kezelt társadalmi problémára.

Fűző (r.: Marie Kreutzer)

Erzsébet királyné fiktív életrajzi filmje az ismert uralkodónő valós történelmi alakján keresztül fest intim lelki portrét a negyven év feletti nők előtt álló kortárs kihívásokról. A Fűző ugyan az Osztrák–Magyar Monarchia idején játszódik, aktuális társadalmi látlelete mégis túlmutat az időbeliség határain.

Az anakronisztikus tárgyi elemekben és témákban hemzsegő filmben egy olyan széteső birodalom képe jelenik meg a nézők előtt, ami Sissi és Ferenc József válságba kerülő házasságához hasonlóan hullik darabjaira.

A palota falairól lepergő vakolat, a lelakott, sivár szobabelsők, valamint a betört ablakok látványa érzékelteti, hogy a királyi család „pompáját” a látszatba vetett hit tartja csak egyben. Az uralkodóház kényszerű véget érésének és a társadalmi berendezkedés elavultságának tagadása azonban a hősnő személyes traumáin keresztül fejeződik ki leginkább.

Sissi egy korabeli szupersztár, divatikon és a szociális ügyek aktív segítője. A nyilvánosság előtt megjelenő, idealizált szerepmodellség terhe viszont olyan elviselhetetlen nyomást helyez a királynő saját személyiségére, ami egy egyre feszesebbre húzott fűzőként szorítja ki az életet viselőjéből. Ugyanakkor még az utolsó lélegzetvételéig küzdő uralkodónő lázadása sem képes megreformálni a nők felé irányuló merev társadalmi normákat, amelyek minden fenntarthatatlanságuk ellenére mégis tovább élnek.

A jó főnök (r.: Fernando León de Aranoa)

Ki gondolta volna, hogy Javier Bardem ennyire jó komikus? Fernando León de Aranoa fergeteges szatírája egy mérleggyár pénz- és sikerhajhász, saját hatalmával visszaélő igazgatóját állítja a középpontba. Bardem, valamint a forgatókönyvet is jegyző de Aranoa olyan gesztusokból és panelekből építik fel a korrupt, folyamatosan játszmázó felsőosztálybeli cégvezetőt, melyek a hazai munkaerőpiac balszerencsésebb szereplői számára is ismerősek lehetnek. A jó főnök így nem csak a főszereplő alakítása miatt marad emlékezetes. A készítők jó ízlésű, mégis végtelenül szórakoztató vígjátéki humorral, helyzet- és jellemkomikummal képesek beszélni az úgynevezett felső tízezerről és a dolgozókat sakkban tartó, kizsákmányoló vállalati kultúráról.

A szerelem tüze (r.: Sara Dosa)

Sara Dosa érzéki dokumentumfilmje egy francia vulkánkutató házaspár életét és munkásságát dolgozza fel egy nagy ívű és tragikus románc történetén keresztül. A túlnyomórészt archív anyagokból összeállított, komplex érzelmeket kiváltó narratíva egyszerre képes feszült hollywoodi katasztrófamoziként borzongatni, autentikus természetfilmként okítani a tűzhányók működéséről és legfőképpen szívbe markoló melodrámaként hatni a főszereplők tüzes kapcsolatának megismerésén keresztül.

Katia és Maurice Krafft számára egymás és a vulkánok szeretete jelentette a legnagyobb boldogságot. A maga érzékeny visszafogottságában kalandvágyó nő és a bohókásan komolytalan férfi még a közös családalapításról és gyermekvállalásról is lemondtak munkájuk kedvéért, hogy a rendkívüli veszélyek kockázata ellenére a vulkánok megszállottjaiként minden percüket választott hivatásuknak szentelhessék. A föld mélyéről feltörő, magmatikus forróság lávaködében edződött kölcsönös vonzalomból kibontakozó szerelem viszont végül mégis a sors elkerülhetetlen rendeltetése miatt válik időtlenné.

A szerelem tüze predesztináltságát a lírai narrációval aláfestett, költői szépségű felvételek letaglózó ereje teszi megindítóvá. Az epikus háttér és örök érvényű történet kereszttüzében álló megnyerő főszereplő páros játékos személyisége ráadásul két rendkívül könnyen azonosulható átlagember portréját tárja elénk, így Katia és Maurice társadalmi szerepvállalásig nemesülő küzdelmeinek elkerülhetetlen, halálos önpusztítása nemcsak még megrendítőbbé, hanem egyúttal önmagukon túlmutatóvá is teszi a látottakat.

A tölgy (r.: Laurent Charbonnier és Michel Seydoux)

2022-ben az is bebizonyosodott, hogy a mozi varázsának egyik fontos építőkockáját, a montázst egy természetfilm is képes artisztikus értékkel használni. Laurent Charbonnier és Michel Seydoux alkotása túlnő a műfaj hagyományos keretein, a narráció elhagyásával a tökéletesen felépített ritmus, a gyönyörű képek és a természet hangjai hivatottak elmesélni, mi minden történik a tóparti tölgyfa környékén. A francia rendezőpáros és Sylvie Lager vágó nem csak az érthetőség és követhetőség kritériumát teljesítik. A tölgy pörgős üldözésjelenetekkel, torokszorító, vicces és felemelő pillanatokkal vezet végig bennünket az európai erdők varázslatos sokszínűségén és mindennapi izgalmain. Teszi mindezt úgy, hogy a játékidő során mindvégig egyetlen fa körül kalandozunk. Ez az immerzív film családi szórakozásnak is tökéletes, miközben mindvégig a természet és az élővilág védelme mellett érvel anélkül, hogy kioktatná a közönségét.

Út a díjesőig (r.: Mariano Cohn és Gastón Duprat)

A nagy költségvetésű blockbusterek készítői szükségszerűen igyekeznek mindent megtenni a profitmaximalizálás érdekében. Így a hollywoodi típusú szuperprodukciók esztétikai vonatkozásai gyakran eredményeznek olyan filmes kifejezésmódot, amit a kritikusok előszeretettel bírálnak ötlettelen, hatásvadász stílusuk miatt. Az Út a díjesőig azonban alapjaiban forgatja fel a fantáziátlansággal vádolt filmipar bevett normarendszerét, miközben az európai presztízsfilmeket, valamint azok szerzői alkotóit állítja szatirikus története célkeresztjébe.

A nemzeti piacra dolgozó szerzői filmesek sikere a számukra (többnyire) elérhetetlen nagy bevételekkel szemben a fesztiválszereplésekben és a bezsebelt díjak elismeréseiben mérhető objektív keretek között. Az artisztikus értékek mégis új kontextusban értelmeződnek, mikor a valaha készült legjobb mozifilm elkészítésére egy kapuzárási pánikot átélő, gazdag üzletember adja ki a felkérést unaloműzés gyanánt.

A forgatandó sikerprodukció hozzávalóinak listáján szerepel az adaptálandó Nobel-díjas regény, valamint a híres alkotók: egy felkapott rendező, egy szupersztár és egy tapasztalt színészlegenda is.

A kreativitásból pénzkérdést csináló vállalkozás létrejöttének kamaradarabba oltott epizódjai ráadásul nemcsak az öncélú művészkedés realitástól elszakadt attitűdjét és a filmipar egy ritkábban kifigurázott szegmensét parodizálják, hanem a sztárkultusz, valamint a színészmesterség műviségéből is gúnyt űznek a felnagyított karaktereken keresztül.