Lázadás leverve, könnyek nélkül – Kritika az Apertúra Rebellisek című előadásáról

Németország a II. világháború idején. Sophie Scholl és bátyja, Hans fiatal német diákok, akik kiábrándultak a nemzetiszocialista rendszerből, megrázta őket a rezsim brutalitása és ahogy a nácik a zsidókkal és a baloldali érzelmű emberekkel bántak. A testvérek egyetemista éveik alatt részt vettek a Fehér Rózsa ellenállási mozgalom tevékenységében, amely 1942 júniusa és 1943 februárja között hat náciellenes röplapot készített és terjesztett német egyetemeken. A hetedik röplap azonban már nem jelenhetett meg, mivel a csoport tagjait a Gestapo letartóztatta. A Scholl testvérpár elszántságát a fogság és a kínzások sem tudták megtörni, mindvégig kitartottak ügyük mellett, ezért nyaktiló általi halálra ítélték, majd kivégezték őket. De hogy mi köze mindennek a magyar színházi élet elmúlt pár évéhez? Az Apertúra – A Perpetuum Manufaktúra Rebellisek című előadásából ez is kiderül.

Talán pár év múlva eltekinthetünk a most következő kitérőtől, de az évadát idén ősszel saját bázisán megkezdő Apertúra múltjára muszáj legalább egy bekezdésnyit szánni. Az Apertúra a k2 Színház csapatából alakult meg 2022 szeptemberében. Magyarország egyik legismertebb független színházi társulata a két alapító, Fábián Péter és Benkó Bence vezetésével 2014 óta működött, ám a rendezőpáros elhúzódó és szinte kibeszéletlen konfliktusa után Fábián Péter úgy döntött, elhagyja a társulatot. A Kaposváron végzett fiatal színészekből létrejövő társulat életéből távozó Fábián Péter azt kérte, ne tartsák meg a közösen létrehozott nevet, ezután választott új nevet és brandet Benkó Bence, a kezdetek óta hűséges tag Borsányi Dániel, Meyer Lili (ez lett Piti Emőke színésznő hivatalosan is felvett, új neve) és a társulat jelenlegi színészei.

Az Apertúra „Rebellisek” című előadásának előzetese

Bár a klasszikus k2 megszűnt, az érzet itt maradt, a társulat tehát csupán nevet váltott, de művészeti nyelvet nem: az Apertúra előadásai továbbra is a színházi világot beszélik ki, miközben bemutatják a köz embere számára nem látható problémákat és konfliktusokat.

Bármilyen illékonynak és felszabadultnak tűnik a színházi lét, a felszín alatt legalább olyan hierarchikus és olykor mondhatni diktatórikus rendszerű lehet, mint akármelyik másik munkahelyi közeg. Az a báj, amelyet a k2-nél megtapasztalhattunk, az állandó önreflexió és önirónia, a belsős poénokba való beavatás és az a sajátos érzés, hogy nézőként valamiféle cinkostársai lehetünk a játszóknak, ugyanúgy megmaradt az Apertúránál is. „Kigúnyolom, bár része vagyok. Része vagyok, bár kigúnyolom” – mintha így viszonyulna a színházi világhoz a csapat. Lényegi különbség a múlt és a jelen között, hogy a társulat saját hellyel rendelkezik immár, a Gólem Központhoz tartozó Csányi utca 3. szám alatti kis színháztermet maguk az Apertúra-tagok építették föl.

Kabaré drámai felütéssel

Ebben a nagyjából hetven főt befogadó teremben látható a Rebellisek című előadásuk is, melyet először az ELTE Bölcsészettudományi Karán kezdtek el játszani még tavaly. Az Apertúra komolyan foglalkozik diákoknak szánt előadások létrehozásával, és több ilyen munka található repertoárjában Petőfi Az apostolától Szophoklész Antigonéjáig. A Rebellisek – ahogy az Apertúra minden előadása – 18:45-kor kezdődik. Ennek okáról a társulat közösségi médiás platformjaira feltöltött videók rántják le a leplet. Az egyik első „Apertudás” videóban Benkó Bence így vall a korai kezdésről: „1845. szeptember 11-én Ráday Gedeon, a Pesti Nemzeti Színház akkori főigazgatója éppen a Csányi utca 3-as szám alatt saját kezűleg épített színháztermében rendezte meg a Diskurzus az nagy magyar teátrális árkok elásásáról elnevezésű konferenciáját. Ettől a dátumtól datáljuk a mai boldog, kiegyensúlyozott, egységes magyar színházi szakma létrejöttét. Főhajtásként ez előtt a dátum előtt az Apertúra társulata minden előadását 18 óra 45 perckor kezdi majd el.” Megjegyezzük, kiváló marketingfogás, hogy ilyen és ehhez hasonló, soha meg nem történt eseményekkel vagy egyenesen számmisztikával igazolják az Apertúra tagjai a háromnegyed hetes kezdést. Nyilván a múltbeli hivatkozásokból egy szó sem igaz, de kétségkívül jobban felfigyel a néző egy olyan produkcióra, amely nem a megszokott hetes kezdésre várja a közönséget. A videókat egyébként is érdemes végignézni, mivel jópofa elemei egyfajta „önmítosz-teremtésnek”, és végigkísérhetjük bennük, ahogy az Apertúra félig a nulláról, félig egy már meglévő, közösen beszélt, egységes nyelvből és világnézetből építkezik újra.

Az eddig leírtak mind fontos részét képezik a Rebelliseknek is, ugyanis a náci Németországban történtek mintegy felütésül szolgálnak ahhoz, hogy a társulat kabarészerű, folytatásos skiccekben vázolja fel a magyar színházi élet jelenleg is akut problémáit. A szövegkönyvet Bíró Bence és Benkó Bence írták Sophie Scholl esetének dokumentációi, a társulat improvizációi és saját élményeik alapján, de félreértés ne essék: a szövegkönyv hallatán nem kell szigorú formára gondolni, sőt, az előadás éppenhogy improvizatív, szinte stand-up jellegű, mintha csak egy laza dramaturgiai váz állna a játszók rendelkezésére.

Az öt színész (Bán Bálint, Borsányi Dániel, Formán Bálint, Meyer Lili, Urbán Richárd) játéka nyomán szóba jön az oktatás, természetesen a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügye, de a k2 örök témája, a kaposvári színészoktatás helyzete és a mindezek mögött meghúzódó kulturális háború ugyancsak előkerül, és a teljesség igénye nélkül minden belefér az estébe a karanténidőszak Zoom-próbafolyamataitól a független színházak alulfinanszírozásán át egészen a kilátástalanságig.

Odamondogatás és a szennyes kiteregetése

A társulat számára fontos identitásképző tényező a „kaposváriság”, hiszen az ott folyó oktatás minőségét vagy akár létjogosultságát – főleg mióta Vidnyánszky Attila vette át a képzés irányítását – állandóan megkérdőjelezi a szakma egy része. A k2 csapata ebből a sajátos kirekesztettségből viszont mindig is viccet csinált, és ez a vonal nem veszett ki az Apertúra előadásaiból sem: mintha mindig hangyányit „magyaráznák a bizonyítványukat”. Ennek a színháznak örök védjegye a személyesség (a színészek gyakran saját, civil nevükön szerepelnek), a szakmai bukdácsolások történetei és a kollektív társadalmi problémák.

Röviden összefoglalva: az előadás egyszerre odamondogatás és a szennyes kiteregetése, mindez a lehető legtöbb jókedvvel, humorral fűszerezve.

A Rebellisek cselekményét a fentiek miatt sem könnyű összefoglalni, az egész produkciót inkább lehetne egyfajta érzetként meghatározni, amely úgy ismerhető meg igazán, ha nézőként elmerülünk benne. Könnyen átélhető helyzet, amikor például egy egyetemisták által meghatározott kérvény aláírása körül megy a vita, hiszen aki aláírja, az az intézményvezetés alkalmatlanságáról nyilatkozik, így akár bukja a következő évad szerepeit. Bár nincs kimondva, hol járunk, a beígért, majd elmaradó lovaglásórákból, a rosszul egyeztetett tanmenetből és a hallgatók magukrahagyottságából világossá válhat, hogy Kaposvár a megidézett helyszín. Egy másik szál a magyar színházi élet szívébe, a fővárosba visz, ahol az SZFE-ről távozó tanárok, mesterek után maradt ugyan egy űr, a pályakezdés azonban mégsem mindenkinek jelent ugyanakkora gondot, hiszen aki jól helyezkedett, mindenhol megtalálja a számításait. Végül egy harmadik történeten keresztül megismerhetjük, mivel küzd egy vidékre szerződött fiatal, ha az igazgatója nehezményezi, hogy bizonyos tüntetésekről készült fotókon látható. „Jó a véleménynyilvánítás, de még jobb, ha kerüljük.” Minden sztori a lázadásról és annak lehetőségeiről vagy lehetetlenségeiről szól, olykor hosszabb-rövidebb jelenetben, olykor dalban elmesélve. Lényegében a rebellió és a hatalom részéről arra adott cinikus válasz köti össze a jelen problémáit a múltbeli eseményekkel: az egyik abszurditása a színészi játéknak köszönhetően megmosolyogtató, kínos nevetésre késztető, a másik abszurditása viszont hátborzongató.

Nem lenne könnyű bárkit kiemelni a színészek közül, inkább az összjátékuk figyelemre méltó, és határozottan érzékelhető, mennyire ismerik egymást az Apertúra-tagok, valamint hogy mennyire jólesik nekik a közös munka.

Persze az egész némiképp terápiás előadás is, hiszen a történetek nagy része ténylegesen a társulat valamelyik tagjával esett meg, és ezt kiszólások útján folyamatosan le is leplezik, hiszen nincs takargatnivalójuk. Ahogy mindenki a saját nevén szerepel, úgy mindenki a civil ruhájában játszik. Díszlet sincs, elég egy tanári asztal meg egy tábla, viszont annál több röplap kerül a közönséghez. „Ne felejtsétek: minden népnek olyan kormánya van, amilyet megérdemel” – áll a kiosztott lapok tetején, illetőleg több idézet a Fehér Rózsa mozgalom röplapjaiból, mint például: „Az apátia okozza, hogy a gonoszok azt tehetik, amit tesznek, az apátia segít eltűrni ezt a hatalmas bűn terhét cipelő kormányt, és aki eltűri, az bizony hibáztatható a történtekért.” Ezáltal bármennyire is könnyed az előadás hangneme, az üzenete megkerülhetetlen, még akkor is, ha végül komolyabb lelki teher nélkül lépünk ki a színházteremből.

A Rebellisek (és összességében az Apertúra munkáinak) legnagyobb erénye, hogy a szórakoztatás mellett kézzelfoghatóvá teszi a színházi világban történteket, ám mindez mégsem tűnik öncélúnak. Az előadás befogadásához természetesen elkél a kíváncsiság és némi nyitottság, de valljuk be, mindez nem haszontalan az élet más területein sem.