Amit idén még látnod kell! – Filmajánló a nyárra

A vírus miatti lezárások feloldása után a 2022-es évben ismét teljes kapacitással nyitottak újra a mozik, a pandémia alatt megerősödő streamingszolgáltatások pedig folyamatosan bővülő kínálattal várták nézőiket. A hirtelen elérhetővé vált tartalmak megnövekedett száma miatt azonban egyre körülményesebb rátalálni és időt szakítani még a figyelemre méltó produkciókra is. Összesítésünkben tíz olyan filmet ajánlunk, melyek a kortárs kulturális dialógusba illeszkedve változatos módon mesélnek az identitást konstruáló tényezők kérdéseiről, az érvényesülési lehetőségekről a társadalom folyamatosan formálódó struktúrái között, valamint az egyén helyzetéről a többféle alakot öltő hatalmi pozíciók visszaéléseinek tükrében.

A PEZ-csempész (r.: Amy Bandlien Storkel, Bryan Storkel)

A hétköznapi gépkezelő munkásként dolgozó Steve Glew mindig is többre vágyott az üzemben eltöltött évek monoton rutinjánál és a tisztes megélhetés nyújtotta kényelmes középszerűségnél. A kilencvenes években ritka PEZ-cukorkaadagolók Kelet-Európából Amerikába való csempészésével vagyonokat kereső férfi valószerűtlen karrierje során igazi self-made manként valósította meg a nagybetűs amerikai álmot. A Netflix róla készült dokumentumfilmje az olyan tényleges vállalkozókról és létező márkákról szóló termék-drámák kortárs trendjébe illeszkedik, mint Az alapító, a Tetris, a BlackBerry, az Air – Harc a legendáért vagy a Flamin' Hot és a Beanie Mania. A gyors haszonszerzés kémthrillerekbe illő izgalmait játékfilmes újrajátszásokkal prezentáló, a PEZ-gyűjtők szubkultúrájával pedig személyes interjúkon keresztül megismertető történet azonban önreflexív humora és ironikus fogalmazásmódja miatt válik különlegessé. A PEZ-csempész valós főhősének hihetetlen kálváriája egyaránt űz gúnyt az emberi nagyravágyás és a mértéktelen fogyasztás gyakorlatából, miközben görbe tükröt tart a korrupt társadalom kapitalista rendszere elé.

Apollo–10,5: Űrkorszaki gyerekkor (r.: Richard Linklater)

Az olyan kortárs filmrendezőportrék, mint A Fabelman család, a Belfast vagy az Isten keze hullámát meglovagolva Richard Linklater szintén saját fiatalkorának eseményeit elevenítette fel legújabb alkotása során. Az Apollo-10,5: Űrkorszaki gyerekkor azonban a személyes élmények szubjektív újrajátszásán túl egy teljes korszak – különösen a holdra szállás bűvöletében zajló 1969-es év – kertvárosi Amerikájának autentikus életképeibe enged betekintést a rendező gyerekkori alteregójának fantáziadús szemszögén keresztül. A visszaemlékezés stilizáltsága ráadásul a film különleges animációs formájában is kifejeződik. Linklater ugyanis Az élet nyomában és a Kamera által homályosan után ismét azt a rotoszkóptechnikát alkalmazta, amely a lefilmezett jelenetekben szereplő valós színészek mozgását követi nyomon. Így még a történelmi tabló archív felvételei is az alkotói kontroll látványos szűrőjén át idézik vissza a korszak nosztalgiáját.

Bosszú (r.: B. J. Novak)

A népszerű vígjátéksorozat, A hivatal állandó színészeként ismertté vált komikus, B. J. Novak nemcsak rendezője és forgatókönyvírója, hanem főszereplője is bemutatkozó filmjének. A Bosszú egy New York-i író útját mutatja be, aki egykori – gyanús körülmények között elhunyt – barátnője temetésére érkezik az amerikai Dél híresen karakteres vidékére. A férfi nyomozásba kezd, mely során a bűnügy részleteinek feltárása mellett a texasi régió jellegzetességeit is felfedezi. A keleti parti értelmiségi szemüvegén keresztül láttatott helyiek elsőre ugyan maradi, műveletlen, fegyvermániás, összeesküvéselmélet-hívőknek tűnnek, a történet előrehaladtával azonban a bevett sztereotípiák fokozatosan árnyalódnak. Így az eset felgöngyölítése egyúttal a társadalmi feszültséget generáló mögöttes hatalmak önös érdekű mesterkedéseire is rávilágít. A Bosszú ráadásul rendkívül eredeti módon képes keverni a szatirikus humort az egyre bonyolódó rejtély izgalmaival az aktuális problémák folyamatos újraértelmezése érdekében.

Egy anya George W. Bushsal szemben (r.: Andreas Dresen)

Az Egyesült Államok kormánya állambiztonsági kockázati tényezőkre és a terrorfenyegetettség veszélyére hivatkozva számos rabot tart fogva tényleges tárgyalás vagy ítélet nélkül guantánamói börtönében. A Németországban letelepedett, másodgenerációs török bevándorló, Murat Kurnaz (Abdullah Emre Öztürk) szintén hosszú évekig „élvezte a rendszer vendégszeretetét” és az ezzel járó különböző kínzásokat. Az Egy anya George W. Bushsal szemben azonban lelkesítő sikertörténetté formálja a politikai csatározások körül forgó igaz történetet azáltal, hogy Murat fáradhatatlan anyja, Rabiye Kurnaz szemszögéből mutatja be az eseményeket. A kissé naiv, egyszerű háziasszony végtelenül szerethető archetipikus figurája Meltem Kaptan felvillanyozó, Ezüst Medve díjas alakításában válik igazi közönségkedvenc karakterré, aki – hétköznapi, a bevett gyakorlatok ambivalenciáira rávilágító nézőpontján keresztül – még a bonyolult jogi hercehurcák kilátástalannak tűnő kálváriáját is képes könnyen átélhető, emberi drámává formálni.

Entergalactic (r.: Fletcher Moules)

A Netflix animációs romantikus komédiája a Kid Cudi művésznéven fellépő hiphopsztár, Scott Mescudi főszereplő-forgatókönyvíró azonos című zenei albumának narratív formába öntött képi reprezentálása. Az Entergalactic mégsem puszta videóklipszerű kiegészítése a korábbi dallamoknak, hanem a lemez esszenciájának és hangulatának remedializált újraalkotása, önállóan is teljes értékű adaptációja, ami leginkább egy egész estés Monet-festményként írható le. A New Yorkban játszódó kései felnövéstörténet ugyanis az érzelmek impresszionista vizualizálásával – a 2D és a 3D animáció korábban az Arcane és a Pókember – Irány a Pókverzum stilizált akciójeleneteiben látott ötvözésének módszerével – egészíti ki a megszokott műfaji fordulatokat a két fiatal művész főszereplő egymásra találásának és párkapcsolati nehézségeinek bemutatása során.

Kutyáknak és olaszoknak tilos a belépés (r.: Alain Ughetto)

Alain Ughetto francia animációsfilm-rendező mókás figurákkal benépesített terepasztalán eleveníti fel olasz bevándorló felmenőinek generációkon átívelő kálváriáját. Az alkotó alapos kutatómunkája nyomán rekonstruált személyes családtörténete tényleges dokumentumértékkel bír, miközben a film megkapó makettvilága Wes Anderson kimérten hóbortos stílusát idéző módon ruházza fel további tartalommal a valós események és történelmi szituációk újrajátszásait. A Kutyáknak és olaszoknak tilos a belépés stop-motion technikával életre keltett bábszereplői és barkácsolt díszletei képesek kézzelfogható közelségbe hozni a múlt átélésének aktusát, ahogy a rendező szó szerint érintkezik az animáció tárgyi világával. Az alkotó látványos narratívaformáló jelenléte nemcsak a családtörténetet teszi rendkívül bensőségessé, hanem a meghitt múltidézést is performatív dialógussá formálja a kreatív művészi stilizációkon keresztül.

Pálmafák és cselszövés (r.: Jamie Dack)

Lea (Lily McInerny) egy önmagát kereső gimnazista lány, aki nehezen találja a közös hangot kortársaival, problémáira azonban, úgy tűnik, a nála kétszer idősebb Tom (Jonathan Tucker) törődése jelenthet megoldást. A bizalmába avatott, látszólag gondoskodó férfi szándékai idővel mégis megkérdőjeleződnek. A forgatókönyvet is jegyző rendezőnő, Jamie Dack korábban saját tinédzserkori élményeiből inspirálódva forgatta azonos című rövidfilmjét, melynek tanulságait a #metoo-mozgalom hatására értékelte újra egy egész estés remake elkészítésén keresztül. A Pálmafák és cselszövés olyan kortárs alkotások sorát folytatva vizsgálja felül a kamaszkori szexualitás kérdéseit, mint a Lady Bird, a Felnőtt játékok, a Yes, God, Yes és a Nyolcadik osztály. A fiatalkori önbizalomhiányból és naivitásból kibontakozó tinédzserrománc ráadásul a Sima száj mintájára képes a bűnös viszony kialakulásának alapos feltérképezésén keresztül rávilágítani egy kapcsolat hatalmi dinamikájának belső működésére, mindezt hátborzongatóan reális intim közelségből láttatva.

Rosszul vagyok magamtól (r.: Kristoffer Borgli)

Kristoffer Borgli forgatókönyvíró-rendező a DRIB után második nagyjátékfilmjében ismét a kizsákmányoló szociokulturális gyakorlatok viszonyában boncolgatja a fizikai torzulásokkal nyomatékosított toxikus viselkedésminták kortárs alakulását. A Rosszul vagyok magamtól az átlagemberek számára is egyre elérhetőbb közelségbe kerülő sztárrá válás lehetőségét és körülményeit vizsgálja a fokozódó szerephez jutó közösségi média korában, melyben a hirtelen jött, ugyanakkor egyre ideiglenesebbé váló figyelem már jellemzően nem a tényleges teljesítményeket díjazza, hanem az aktuális társadalmi narratívába illeszkedő jelenségeket emeli ki. A groteszk humorú karaktertanulmány főhőse egy mindenáron az érdeklődés középpontjába kerülni vágyó fiatal nő, Signe (Kristine Kujath Thorp), aki álságos mesterkedésein keresztül éri el az áhított siker hamis illúzióját, miközben egyre mélyebbre süllyed saját nárcizmusában. A sötét komédiaként tálalt történetben a morális, illetve művészi értékek elismerésének helyét a különböző látszatidentitások kritika nélküli elfogadásának igénye veszi át, mely látásmódon keresztül a film felfokozott szituációi a kortárs liberalizmus kettősségének kísértetiesen lényeglátó kommentárját kínálják.

Szitu van (r.: Carey Williams)

Az Amazon saját gyártású produkciója, a Szitu van egy fordulatos havermoziba csomagolt állásfoglalás a társadalmi elfogultság megbélyegző attitűdjéről. Carey Williams rendező és K. D. Dávila forgatókönyvíró a Sundance Filmfesztiválon díjat nyert rövidfilmjüket bővítették ki egész estés alkotássá, melyben a kortárs identitáspolitika felszabadító normái ellenére máig köztudatban élő sztereotípiákra világítanak rá. A történet három jóbarát, két fekete és egy latino diáksrác estéjét mutatja be, akik egy alulöltözött, eszméletlen fehér lányt találnak közös kollégiumi lakásukban. A szobatársak mindazonáltal kénytelenek alaposan mérlegelni a segélyhívás lehetőségét, mivel ártatlanságuk ellenére is tartanak az autoritások elhamarkodott előítéleteitől, ezért a konfrontációk elkerülése végett úgy próbálnak meg segíteni kéretlen vendégükön, hogy következmények nélkül keveredhessenek ki a kényes szituációból. A megoldására tett kísérletek a szereplők közötti interakciókból adódó komikus félreértések káoszát eredményezik, a könnyed hangvételt azonban végig a helyzet realitásának feszültsége lengi körül.

Zanox – Kockázatok és mellékhatások (r.: Baranyi Gábor Benő)

Az időparadoxonba kerülő átlagemberek történetei leginkább egzisztenciális kérdéseket képesek felszínre hozni a múlandóságról és az élet értelméről. A rohanó világ felgyorsult állapotára reflektálva ráadásul egyre több olyan film és sorozat foglalkozik a különböző időzavarok problémáival, mint a Végtelen matrjoska, a Még van idő, Az időutazó felesége, az Apró tökélyek térképe vagy a Palm Springs. A hasonló időhurkos narratívát prezentáló, de magyar viszonyokra szabott Zanox epizodikus szerkezetében a gimnazista Misi (Bálint Előd) az érettségi napját éli át újra meg újra. A folyamatosan megismételt események állandó körülményeinek megváltoztatására tett, lehetetlennek tűnő kísérletek – a hétköznapok fokozott monotonitásának érzékeltetésén túl – az oktatás és a fiatalság kilátástalan, megrekedt helyzetére vonatkoztatják a cselekményt. Így képes az autentikus szituációk komikumára és a kulturális sajátosságok önazonos humorára épülő fantasztikus történet nemzedéki közérzetfilmmé válni.