Égből pottyant szerelem – Nagy Kriszta Léna A kerítés túloldala című regényéről

Betegségtörténetnek indul. „Mérgező” személyiségű szülők: a hisztérikus anya és akaratgyenge apa mellett Maja gyermekkora traumatikusan telt. Később bántalmazó kapcsolatából képtelen hosszú ideig szabadulni. Négy héten át lesi kényszeresen egy boldog, vidéki család életét a szomszédos, csak e célból megvásárolt, elhanyagolt telekről. Végül a pszichiátrián köt ki, ahol csak nagy nehezen hajlandó segítséget elfogadni.

Az én-elbeszélőt először a jelen időben, a palánk mögött leskelődve pillantjuk meg abban a Budapest-közeli faluban, ahol az idős Varga házaspár él, akik hétvégente vendégül látják városban élő családtagjaikat. Maját egy rögeszme – amelyet depressziója miatt képtelen felismerni – késztette arra, hogy magánnyomozót fogadjon, s a nyomukba eredjen. Anyja ugyanis, aki maga is traumatizált, és feltételezhetően kivetített Münchausen-szindrómában szenved, többször a fejéhez vágta gyermekkorában, hogy „nem lehet az ő gyereke”: összecserélhették a vele egy időben vajúdó, azonos vezetéknevű asszony csecsemőjével. Maja téveszméit tovább gerjeszti, hogy egy online nővércsoport meetingjén – ahova véletlenül keveredett – szó esik az emlékezetes esetről, amikor a katasztrofális időjárás közepette, a járhatatlan utak szegélyezte és hóval betemetett szülészeten két, azonos nevű kismama szült lánygyermeket.

Rács osztja ketté erkélyét is, amelynek túloldalán a szomszédos lakás tulajdonosának, majd később örököseinek – az övéhez képest – idillien kiegyensúlyozott élete zajlik. A konkrétumok mellett a cím metaforikus jelentése is érvényesül a narratívában. Ilyen értelemben a betegség diagnosztizálása, a szükséges terápia megkezdése előtti és a később folytatódó élete között figyelhető meg választóvonal, amely lehet cezúra, de értelmezhetjük kerítésként is. Amíg az első esetben megfigyelt „boldog család″ nyújtotta minta és tapasztalatok Maját elkeseredett lépésre késztetik, nyugtatókat vesz be, addig a másodikkal való ismeretség a szabadulás útját és lehetőségeit mutatja meg számára. A regény legsikerültebb részei annak az állapotnak az aprólékos és életszerű leírásai, amelyben a lelki segítségre szoruló főhős vergődik a majdnem végső összeomlás felé. Ezek legtöbbször a hallgatásba burkolódzó én belső küszködését közvetítik felénk, a traumáról szóló beszéd megkezdésének gátjait érzékeltetik.

Traumák és szerencsés véletlenek

Folyamatosan változik az elbeszélés idősíkja. A jelenben (a faluban, a klinikán, a pszichiáter rendelőjében, a régi és az új lakásban) játszódó eseményeket Maja születésének és gyermekkorának epizódjai szakítják meg. Emlékkockák, amelyek a felnőtt, traumatizált nő sérült önképének cserepeit ábrázolják, jelenetek, amelyek önértékelési kudarcaihoz, áldozattá válásához, összeomlásához vezettek. Rövid, tömör, jó érzékkel megrajzolt képek: csak annyit mutatnak meg, amennyire a primer történet értelmezéséhez szüksége van az olvasónak. Épp emiatt, ezek tükrében látszik rettenetesen túlírtnak (és unalmasnak) a bipoláris expartner őrültségének, látomásainak és álmainak leírása, még akkor is, ha a bántalmazott egyén kapcsolati függőségét, szabadulni képtelen léthelyzetét kontextualizálja ezzel az elbeszélő.

Ahhoz, hogy Maja kilábaljon a lelki bajból, szerencsés véletlenek összjátékára van szükség: a vidéken megfigyelt család segítőkészségére, az új lakással járó környezetváltozásra. Itt egy méltóságteljes, kiváló életvezetési mintát szolgáltató idős hölgy, Jozefina lesz a szomszédja, akinek örököse, a Londonban élő özvegy, családszerető, művelt férfi, Robert is megértéssel viszonyul a magányos nőhöz. Szerencse a járványhelyzet jelentette szerencsétlenségben, hogy több hónapra Budapesten reked, így van idő ismeretségük elmélyítésére, s hogy az kölcsönös szimpátiába, sőt szerelembe fordul. A betegségtörténet ezen a ponton megy át szappanoperába. Többé nincs tétje és feszültsége. Legfeljebb csak lidérces álmok, felvetődő rossz érzések jelentenek kisebb zökkenőket Maja felépülésében. Az „égből pottyant” kedves pasi kiterjedt, bonyolult viszonyokat ápoló, rendkívül aranyos családja körében ezeken is könnyen sikerül átlendülnie, főleg, hogy mindenki végtelenül elfogadó, nagyvonalú, és annak ellenére is tudnak magyarul, hogy többjüknek már a közvetlen felmenői sem Magyarországon születtek. S noha az egyik idős férfi (a fogadott nagyapa) elbeszéléséből a család múltjára, titkaira, a holokauszt okozta tragikus veszteségeikre is fény derül, mindez nem jelent semmit a betegségnarratívában. Nem áll összefüggésben Maja belső, önidentifikációs küzdelmével, hacsak annyiban nem, hogy megmutatja: a bántalmazó anya okozta traumáknál is nagyobb tragédiákat képes átélni az ember. Mindezek ellenére Jozefina szomorkás szerelmi története csak egy – Robert családi hátterét megvilágító – betéttörténet marad.

Sütemény és „limonádé”

A regénynek nincsenek különálló fejezetei, de a budapesti, új lakás köré szerveződő történet beszédmódbeli eltérést mutat, szinte „leválik” a korábbi elbeszélésről. Az első rész egy betegségregény, a második pedig egy triviális szerelmi történet regiszterében szól. Utóbbi valószínűtlen és hiteltelen.

A valóságban szinte sohasem történik ilyen szerencsés fordulat. Az emberek többsége nem nyújt segítő kezet a lelki betegnek, aki ezért elmagányosodik, kötődéseit is elveszíti. Viszont Majának a két-két traumatizáló személyen – manipulatív anyján, együttműködő, érzéketlen apján és bántalmazó partnerén, illetve annak szélhámos terapeutáján – kívül mindenki igyekszik segíteni. Míg az ő regénybeli életébe beköszönt a megértő szerelem, a valóságban az áldozattá és kapcsolatfüggővé vált személy csöbörből vödörbe, vagyis egyik bántalmazó helyzetből a másikba sodródik, elszigetelődik, elszigetelik a közösségi élettől. „Szupi” munkahely és nagymamától örökölt bankbetét sem áll senki rendelkezésére úgy, mint Majának – mi több, a betegség általában is anyagi nehézségeket ró a családokra, illetve a kezelés alatt állókra, nagyon sokszor elszegényedésüket okozva. Ezzel szemben Majának nincsenek anyagi gondjai, a pandémia jelentette bezártság idején is legfeljebb az jelent nehézséget számára, hogy nincsenek nyitva a vendéglők, így az ismert és elit szálloda étterme sem, ahová Robert meghívta.

Persze felvethető a gondolat, miért is ne lehetne mégis olykor pozitív kimenetele egy betegségtörténetnek? Igen, de ez esetben is hiányzik az elbeszélésből az ellenpontozás, a tévutak és a csapdák ellentörténetére való reflexió. Így viszont csak annyi jelentést közvetít a befogadó felé, hogy olykor egyeseknek mégis szerencséjük van. A Robert-történet legérdekesebb mozzanatai a gasztronómiai epizódok, a főzési, étel- és süteményfogyasztási jelenetek. Különösen utóbbiak sikeresek. Feltehetően, mert van bennük némi önirónia, görbe tükör, parodisztikus önjellemzés.

A divatsorozat

Van, aki divatjelenségnek tartja, hogy a mai magyar irodalomban sorra jelennek meg a családi traumatörténetek, a pszichiátriai eseteket taglaló kórháztörténetek, a lelki problémákat tematizáló betegség-, illetve a depresszió változatairól szóló naplóregények. És valóban, Nagy Kriszta Léna regénye előtt magam is két ilyen könyvet olvastam: Kácsor Zsolt Pokoljárás Bipoláriában és Jászberényi Sándor Mindenki másképp gyászol című regényét. Adja magát az összehasonlítás lehetősége. Kácsor egyértelműen kifejti, hogy a saját mániás depressziójának történetét írta meg. Jászberényi ugyan elhatárolódik az efféle azonosítástól, de tudjuk róla, hogy lehetnek, s vannak is releváns tapasztalatai a regényben ábrázolt poszttraumás vagy akut stresszes esetekről.

És ez az, amit hiányolunk Nagy Kriszta Léna elbeszéléséből. Az lehet az érzésünk, hogy csak támadt egy jó regényötlete, amelynek megformálásához sem adekvát nyelvet nem sikerült teremtenie, sem megfelelő beleérző képességgel nem rendelkezett hozzá. Interjúiból tudjuk, hogy négyszer írta át megjelenése előtt a szöveget, s hogy Elena Ferrantéval vallja, „a könyveknek, miután elkészültek, nincs szükségük a szerzőre”. Kijelentései olcsó poénokra (hányszor kellett volna még, meg hogy miért) adnak lehetőséget. Ehelyett inkább azt mondom, hogy a kifogásoltak ellenére is szerethetőnek, könnyen olvasható, pergő ritmusú regénynek tartom A kerítés túloldá-t, bár nem a legsikerültebbek közül való a betegségregények sorában.