Aki megtáncoltatta az avoni hattyút – Interjú Kulcsár Noémivel, aki eddig hét koreográfiát készített William Shakespeare művei alapján

Bizton állítható, hogy eddig Ön jegyzi Magyarországon a legtöbb Shakespeare-mű alapján készített koreográfiát. A Sok hűhó semmiért, a Szentivánéji álom, a Macbeth, A vihar, az Ahogy tetszik, valamint a Rómeó és Júlia után a Téli rege készült el. Mit jelent az Ön számára Shakespeare?

Egy nagyon jó kódrendszert, hiszen eleve szeretem a műveit, de talán ennél is fontosabb, hogy újra és újra felismerem az írásait, fogásait más alkotásokban, akár filmekben is. Ő egy olyan dramaturg, aki a tánc számára sem nyújt kevesebbet más művészeti ágaknál.

Mindig mai tud lenni, mert mi is ugyanazokat a problémaköröket futjuk, mint Shakespeare szereplői, csak valós díszletek között. Shakespeare az én örök dramaturgom.

A felsoroltak közül kimaradtak a királydrámák, vagyis a történelmi darabok – talán azért, mert ezek kevésbé alkalmasak a tánc nyelvén való feldolgozásra?

Alkalmasak lennének ugyan, csak olyan helyre még nem kértek föl rendezni, ahol akkora létszámú apparátus állna rendelkezésre, mint amekkorával ezeket a drámákat szerintem be lehetne mutatni. A királydrámákhoz komoly vizualitás és embertömeg kell. De van olyan, amelyik érdekel, aminek a megvalósítását tervezem, még ha igen véres is.

És a leghíresebb tragédia, a Hamlet szerepel a tervek között?

A Hamletet is legalább harminc fővel tudnám elképzelni, illetve annak szöges ellentéteként, szólótáncban. Ez a két véglet él a fejemben, mert vagy a történetét mesélem el, vagy a gondolati építkezést mutatom meg. Egy harmadik opció lenne, ha Hamlet és a sírásók szerepelnének csupán a színpadon.

Mi okozta a legnagyobb nehézséget a Shakespeare-feldolgozásokban?

A számomra meghatározó, kiemelt cselekményszál láttatása, egy kódrendszer végigvezetése. Nem szeretem az egyértelmű jeleket, mozdulatokat, sőt, sokszor bukkannak föl az előadásaimban olyan elemek, melyek megértéséhez igazán a néző intellektuális érzékenységére bízom magam. Ilyen szempontból eklektikus és impulzív vagyok, ezért mindig ügyelnem kell rá, nehogy elveszítsem a néző figyelmét.

Seregi László neve kapcsán szokták említeni a Shakespeare-ciklust, mivel a táncművész három balettet rendezett, melyek alapját egy-egy Shakespeare-dráma adta, nevezetesen a Szentivánéji álom (Felix Mendelssohn), a Rómeó és Júlia (Szergej Prokofjev) és A makrancos Kata (Goldmark Károly – Hidas Frigyes). Befolyásolja a darabválasztásban vagy a rendezésben, hogy melyik Shakespeare-műhöz készült már klasszikus vagy éppen balettzene?

Nem köt igazán, de gondolkodom benne. Például a Rómeó és Júliánál használtam, de direkt nem a jól ismert Prokofjev-balettet, hanem Csajkovszkij nyitányfantáziáját, és ahhoz kapcsolódott a b-moll zongoraverseny. A vihar esetében új zenét írattam Szabó Sipos Ágostonnal. Nagyon izgalmas volt felkérni egy zeneszerzőt, ritkán adódik ilyenre lehetőség.

Egyébként legtöbbször magam állítom össze a zenét: előszeretettel vegyítem a modernt a klasszikussal, ahogy a Téli regében is van Jailhouse Rock és Vivaldi.

Seregi László klasszikus baletteket készített, ezek szerint ő nem inspirálta?

Szerettem a baletteket, de már gimnazistaként is érdekelt a kortárs tánc. Akkor kedveltem meg Mats Eket, amikor még igencsak kakukktojásnak számítottam a rajongásommal. Mats Ek teljesen más táncos színházi nyelvet használt, mint bárki akkoriban, nagyon markáns üzeneteket fogalmazott meg minden előadásában. Nekem végtelenül inspiratív volt, hogy mennyiféle lehetőség van a klasszikus baletten túl.

Egy klasszikus balett előadásánál a nagy díszletek, a rengeteg jelmez segíti a nézőt a cselekmény megértésében, a kortárs balettnél viszont nem jellemző ekkora szcenikai eszköztár, mégis fontos a történet. Talán kevesen tudják, de bizonyos esetekben a táncelőadásokhoz is készül szövegkönyv, melyből egy szó sem hangzik el…

Igen, nálam rendszeresen készül, és mindig együtt dolgozom táncdramaturggal. Konkrétan Cseh Dávid az, aki a Shakespeare-koreográfiák szövegéért felelt. Ezeket a leiratokat nem dialógusokként kell elképzelni, inkább a jelenetekhez kapcsolt hívószavak összesítéseként, egyfajta szinopszisként. Ez elsősorban nekem, az alkotónak kell, hogy rendszerezni tudjam a gondolataimat meg a jelenetsort. A táncos is megkapja ezt a szövegkönyvet, és e mentén kezdünk el dolgozni.

Számomra nagyon fontos a szöveg, és minden egyes Shakespeare-adaptációnál megvan az a konkrét rész, akár egy sor vagy egy monológ, amely az eredeti műből megfogott, amelynek mentén elkezdtem felépíteni az előadásokat.

Tudna néhány példát mondani, fel tudná sorolni ezeket?

A Rómeó és Júliánál Rómeó szavai a sorsról, ahogy előre sejti a végzetét („Sőt tán korán: egyszerre sejti lelkem, / Hogy a Sors, mely a csillagokban csüng még, / Ez éji bálon kezdi meg komor, / Szörnyű futását, és unt életem, / Mit a mellembe zárok itt, gonosz / Csellel korahalálba kergeti” – Kosztolányi Dezső fordítása). A Macbethnél a boszorkányok kántálása, de itt kifejezetten az eredeti nyelvű, angol szöveg él a fejemben („When shall we three meet again? / In thunder, lightning, or in rain?”), a legfontosabb motívum pedig Lady Macbeth kézmosása volt. A Szentivánéji álom esetében Puck utolsó megszólalása, mellyel lezárja a komédiát („Ha mi árnyak nem tetszettünk, / Gondoljátok, s mentve tettünk: / Hogy az álom meglepett, / S tükrözé e képeket. / E csekély, meddő mesét, / Mely csak álom, semmiség, / Nézze most el úri kegy, / Másszor aztán jobban megy” – Arany János fordítása). A viharnál Caliban karaktere mozgatott meg, amikor elmondja, hogy az egyetlen nőnemű lény, akit Mirandán kívül látott, a saját anyja, a sziget boszorkánya volt. Ez számomra azt üzeni, hogy az ő elfajzottsága valójában traumából ered. Az egész Caliban-figura roppant izgalmas, és a 2021-es előadásban is nagy hangsúlyt fektettem rá, sőt, egy ponton ő vált magává a szerzővé, azaz Shakespeare-ré. A Sok hűhó semmiért-ben Beatrice irányítási kényszere mentén fogalmaztam meg a táncot, ez volt egyébként a legtömörebb munkám, mindössze félórás. Az Ahogy tetszikben a méla Jacques és Ganymedes (azaz Rosalinda) találkozása fogott meg, ahogy ott elkezd monologizálni Jacques („Az én mélaságom nem a tudós mélasága, mely utánzás; sem a zenészé, mely hóbortos; sem az udvaroncé, mely gőgös; sem a katonáé, mely becsvágyó; sem az ügyvédé, mely szemfüles; sem az asszonyoké, mely zsémbes; sem a szerelmesé, mely mindez összevéve; hanem ez az én saját bús komolyságom, mely több alkatrészből áll, külön tárgyakból van elvonva s valójában utazásaim tapasztalásainak összessége, mely gyakori kérődzés által fölötte kedélyes komorságba borít” – Szabó Lőrinc fordítása).

Érdekes, talán nem a legjellemzőbb kiemelni épp ezt a találkozást a prózai előadásokban...

Nekem Jacques a legizgalmasabb abban a drámában, és ő nyújtott kapaszkodót. Mindig van egy ilyen karakter vagy motívum, amelyhez ragaszkodom már a munkafolyamat kezdetekor, valami, ami megtetszik vagy felborzol, és egyáltalán nem biztos, hogy épp a főszereplő lesz a legfontosabb. Például ott van a Téli rege medvéje, amelynek egyetlen szerepe van, hogy Antigonust, a Leontes király lányát Bohémia (más verziókban Csehország) partjaihoz vivő nemest széttépje, ennek ellenére nagyon fontos a jelenléte, mert valami értelmetlen pusztítást fejez ki. Ahogy készült az előadás, sokat asszociáltunk közösen a medvére, és végül Leontes mozgásában jelenik meg valami medveszerű.

Négy táncossal (Cvikli Fanni, Engelmann András, Hován Marcell, Pintér Karina) dolgozott együtt Shakespeare regényes színművének, a Téli regének előadásán, amelynek azonban összesen huszonegy szereplője van. Ők négyen alkotótársak és előadók is egyben. Hogyan kell elképzelni az előadást?

Szerepkettőzésekkel oldottam meg a Téli regét, de magát a cselekményt szintén jelentősen leredukáltuk. Bár részben anyagi okai vannak a csekély számú szereplőnek, egyáltalán nem éreztem tehernek a helyzetet, inkább sokkal sűrűbb lett a mű. A Leontes királyt alakító Hován Marcell a pásztor is egyben, Engelmann András pedig az egykor Szicíliában vendégeskedő Polixenes és annak fia, Florizel úgyszintén. Mind a pásztorok közt nevelkedő királykisasszonyként, Perditaként, mind a Hermionét védelmező Paulinaként Cvikli Fanni jelenik meg, a megvádolt királynőt, Hermionét pedig Pintér Karina játssza, aki emellett a szerelmeseket segítő allegorikus bohóc is.

A táncosok bár különböző szerepeket, valójában azonban mindig egységes szándékot képviselnek, és gyakorlatilag többféle energia koncentrálódik bennük.

Számomra így a Téli rege a traumatizált női sorsokról szól: egy férfi tönkretesz egy nőt, a nő megpróbálja megszüntetni ezt az átkot, viszont a család rossz karmájával neki is meg kell küzdenie. De ugyanígy szól Leontes személyes drámájáról, hiszen ő minden baj okozója, és bár lényegében happy enddel végződik a Téli rege, felhőtlen boldogságról szó sincs.

Az előadásaira beülő nézőtől elvárja, hogy behatóan ismerje az adott művet?

Nem. Egyébként, ha a néző épp ismeri a Téli regét, számon is kérhetné rajtam, hogy miért csak négyszereplős. De én le akartam csupaszítani ezt a történetet, a velejét megmutatni, az érzelmi oldalát kidomborítani. A tánc feladata nem a pontos cselekményábrázolás, annyit lehet csak megjeleníteni a történetből, jelen esetben a Téli regéből, amennyit a tánc nyelve megenged.

Az Ahogy tetszikben is voltak szerepkettőzések, melyeket a jelmezcserék oldottak meg A Téli regében is számíthatunk erre a megoldásra?

Cserélnek jelmezt a táncosok, de nem készültek olyan összetett kosztümök, mint az Ahogy tetsziknél. Nem titok, hogy idén jóval kevesebb támogatást kaptunk, mint az elmúlt években – kifejezetten a covid időszaka volt ilyen szempontból a legkedvezőbb számunkra –, így jobban kellett gazdálkodnunk. Mivel kis térbe készült az előadás, így meg mertem tenni, hogy ne jelmeztervezővel dolgozzam, és egy fokkal civilebb ruhákba öltöztessem a táncosokat.

Van-e valami hasonlóság a hét koreográfia közt, amitől egységesnek tekinthetők?

Közös szálnak tekintem a groteszk megközelítést. Összességében elmondható, hogy mindegyik előadásban kerestem a humor forrását, és ehhez ragaszkodtam még a keserűbb történeteknél is.

Egyszerűen, ha nincs humor, akkor nincs „mihez képest” megtörténnie a tragédiának, nincs mit ellenpontozni.

Továbbá vannak szabályok, amelyeket saját magam számára találtam és találok ki, például, hogy egy adott dramaturgiai fordulópontnál mindig valami komoly változás történik a színen is: a Rómeó és Júliánál például a zene váltott klasszikusból kortárssá, A viharnál pedig a táncstílust variáltam.

Mi az, amit Ön egyedien, máshogy lát, mint a táncszakma nagy része?

Sokan úgy gondolják, hogy a kortárs táncnak a jelenre kell reflektálnia, ezért fölösleges elővenni hozzá több száz éves műveket. Igen, én is egyetértek azzal, hogy a jelenre kell reflektálni, de valamin keresztül, amitől nem válik annyira evidenssé az eredmény. Persze, készíthetnék előadást a környezetvédelemről is, de közben meg azt érzékelem, a közönségnek szüksége van a történetekre, a szépségre, a végletekre, a szexualitásra. Mindemellett azt gondolom, hogy mindegyik felsorolt koreográfiám aktuális üzenettel bír, másként én sem nyúlnék Shakespeare-hez.