„Remények és románcok” – Lovik Károly: Egy elkésett lovag

Későn keltél, öreg! hova indulsz már ma?
Nyakadon a vénség tehetetlen járma;
Messze utad célját soha el nem éred:
Jobb, ha maradsz s „lement napodat dicséred.”
„Tudom, sikerűltén sohasem örülök,
Szándékomnak tán már elején kidűlök:
De hiú tett is jobb áldatlan panasznál:
Űz gondot, unalmat, és a mozgás használ.

(Arany János – Az elkésett)

Mesék a mulandóságról

Mi sem festhetné elénk hívebben a szerző lelkivilágát, mint a románcok közt ábrándozó Miklós lovag alakja. A magányos lovag meséinek auktora, Lovik Károly ugyanis már zsenge, ifjú korában maga mögött hagyta a jogi pályát, és írásra adta a fejét. Terjedelmes életművének zöme a Kis József által szerkesztett Hét című lapban, valamint a Herczeg Ferenc vezette Új időkben jelent meg először. A Nyugat folyóirat által szinte teljesen figyelmen kívül hagyott szépíró behatóan tanulmányozta a lovak és lóversenyek világát, amelynek miliőjét A kertelő agár című regényében is mesterien láttatja. Belső forrongásokat, lázálmokat keltő novellái 1910-től keletkeznek, közülük is kiemelkedik az Árnyéktánc című alkotása. A mindössze negyvenegy évet élt szerző utolsó, nagyobb lélegzetvételű könyve az Egy elkésett lovag – regényes följegyzések. Az 1915-ös megjelenésű novellafüzérben az említett Miklós lovag sorsát kísérhetjük végig.

Akár egy jól válogatott mesegyűjtemény, úgy tárulnak elénk a főhős kalandozásai a hölgyek és kisasszonyok koszorújában. A novellafüzér bevezetőjében olvashatunk pár sort a hajdan élt Miklós regényes életéről, aki Krúdy Gyula híres hajósához, Szindbádhoz hasonlóan nagy hódolója a fehérnépnek, s akinek a vesztét is majd egy hölgy okozza.

S bár a varázslatos képek és hangulatok nem ivódnak évszámokba, sejthetjük, hogy a főhős – minden csendes bókja és meghitt, érzéki pillanata ellenére is – menthetetlenül a mulandóság felé menetel.

Ahogy tanulmányában Nyilasy Balázs fogalmaz: „Miklós történetei az idő múlásához kapcsolódnak, a főhős […] az elhasználódás, kiüresedés stádiumai felé közelít, s halálát végül rendeltetésszerű eseményként jósolja meg.”

Ennek kapcsán érdemes megfontolnunk a következő kérdést is: vajon ez a különös, mesékbe szövődött románcfüzér leképezi-e Miklós teljes életét? Nem, amennyiben nem a teljes élettörténetről kapunk részletes áttekintést. Miklós gyermekkorát, családi hátterét és serdülőkorát sűrű homály fedi, s ezáltal a románcos epizódok nyomán a pikareszk regényhagyománynak is csak halvány kontúrjai vázolhatók fel. Tanulmányában Nyilasy is megemlíti, hogy a szöveg kohéziójának megteremtéséhez a főhős mellett csupán az unokanővér, Vadkerty Elíz ismétlődő jelenléte járul hozzá. A levelekből fennmaradt ábrándozások és romantikus találkozások között nincs időbeli összefüggés, Miklós csapongva számol be tapasztalatairól. Mindezek ellenére, a románcok impresszionista töredékei együttesen mintha mégis egy magányos élettörténet mintázatát alkotnák. Hiszen épp a legbensőbb titkok, a viharos érzelmek közé sodródik maga az olvasó is. E közvetlenebb, mondhatni benső megismerés által pedig sokkal érthetőbbé válnak a szereplők félelmei, vágyai, döntései, valamint legkülönbözőbb érzései.

Remények a reménytelenségben

Miklóson sosem lesz úrrá a félelem. A halál árnyékában ezek a töredéktörténetek ugyanis különös vitalitással telítődnek meg, mintegy átvezetik az olvasót a sötét gótikán, bájos hangvételükkel pedig képesek feledtetni az élet romlandóságát. Ezekben a románcokban sziporkázó színfoltokként tűnnek fel a hölgyek különb és különb jellemvonásai, mint Theodóra játékossága, Olga apácanyugalma, Marianne lobbanékonysága és Dóra naiv kacérsága, aztán a vörös Ágnes határozottsága, Netti szertelensége, Flóra fájdalma vagy a rajongó Adél önfeláldozása. Az utolsó három beszélyben pedig a lelki partnerek: a velencei titkos dáma, a levelekből feltárult Angyalka, avagy a Miklós halála után is kibékíthetetlen Vadkerty Eliz bukkannak fel a főhős életének színpadán.

Miklóst e találkozásaiban mindig a bölcs belátás jellemzi, s a reménytelen románcok alkalmával, szinte kivétel nélkül apró igazságokat jegyez fel magának és az olvasónak. A vak ember felesége, Olga például e szavakkal búcsúzik el tőle: „Ne veszítse el bizalmát az emberekben, az emberek nem olyan rosszak, ahogy hisszük, […] talán csak szerencsétlenek, Miklós!” Más esetekben, így a dúsgazdag államtanácsos által megalázott és öngyilkosságba hajszolt Marianne tragikus sorsa láttán épp a főhős fogalmazza meg a halál esztétikáját: „mert nincs a világnak az a gyémántja, műremeke, földbirtoka, amely fölérjen egy nővel, aki holdvilágos éjszakákon a tenger fenekén fekszik, és sápadtan, szerteomló hajjal ábrándozik rólunk: az életünkről, a cselekedeteinkről, a lépteink zajáról, a szívünk hideg dobogásáról.”

Lélektől lélekig hangzanak el azok a finom kis szcénák, amelyekben Miklós eleinte a vonzalmat, azután a vonzalom elnehezülését, végül az olykor fájdalommal vagy épp megkönnyebbüléssel vegyített érzelmi felold(oz)ás útjait kénytelen végigjárni. A szükségszerű lelki vívódások azt a fátumot igazolják, amelyben a főhős folytonos vándorlásra ítéltetik.

Lovagok és kalandorok

Miklós azért is tekinthető lovagnak, mert valamennyi nemesi erény felfedezhető a jellemében. A bölcsesség mellett a bátorság is a sajátja, amikor például a kék napernyős hölgynek, Dórának képes őszintén bevallani eredménytelen játszmáját. Finoman és tapintattal közeledik a női szívekhez, ezért is marad meg hölgyeinek jó emlékezetében. Bátorsága és nagylelkűsége mellett kitartó is, elgondolásainak semmilyen távolság sem szabhat határt: „Beszélnem kell vele! – kiáltottam föl, és ahogy voltam, egy kis kézitáskával a hónom alatt, még az este elutaztam a németalföldi tengerpartra.”

A recepció iróniájának is vélhető, hogy Lovik hőse nem magányos jelenség.

A hazai századfordulós prózákban ugyanis kedvelt alakként festik meg a „makacs kalandorok portréját”.

Hogy csak a legismertebbeket említsük: Mikszáth Kálmán Beszterce ostromá-nak bolondnak hitt Pongrácz István grófját, Cholnoky Viktor Olivér lovagját, avagy Krúdy Gyula Szindbádját. A megjelenések időbeli közelsége mellett érdemes kiemelni, hogy leginkább Szindbád az, aki az említett három példa közül – Miklós lovaghoz hasonlóan – a hölgyeknél talál ideiglenes menedéket. Mindez pedig – ahogy Nyilasy is véli – az ősi, utazásos szerkezetet és az udvarlás-próbákat imitálja, amely miatt Szindbád és Miklós lovag sorsa is a románc tradíciójához kapcsolódik. Az ábrándjaikba bújt két főhős arisztokratikus könnyedséggel közlekedik a világban: nem harcol a napi betevőért, lényegében csak befelé figyel. A magányos urak tehát mind mentalitásukban, mind a világhoz való viszonyukban különböznek más vándorló főhősöktől, mint például a kenyérkeresetért ide-oda szegődő Kakuk Marcitól vagy a székely humorral és praktikával élő Ábeltől. Szindbád és Miklós bizonyos belső büszkeséget is hordoznak magukban, jóllehet a játékosság és kacérság is jellemzik őket. Lovik hősének tehát akadnak bajtársai. Miklós jellemvonásai szinte minden epizódban felcsillannak, s így a merengő lovag még elkésettségében sem válik nevetségessé.

Egy seregnyi intertextus

A már a címből is feltűnő „elkésett” jelző végérvényesen és jóvátehetetlenül ott éktelenkedik Miklós ábrázatán, akár egy csatában elszenvedett sérülés, amely látványosan, mintegy görbe forradásként húzódik meg a lovag bal szeme alatt. Az elkésettség tulajdonsága tehát emlékeztet arra a testi-lelki szenvedésre és fájdalomra, amelyet a viselője – akár többször is – átélt.

Ugyanakkor egy gazdag, világirodalmi utalásrendszert is elindíthat bennünk, mely intertextusok élén ott vágtat a közegétől kívülálló Don Quijote de La Mancha.

Az ismert búsképű lovag mellett megjelenik egy oltárképen a katonaszent alakja is, melyről a reményektől megfosztott Angyalka így számol be levelében: „Hiába megyek a templomba, az oltár fölött most is ott lóg az a kép, amelyet a maga keze föstött, egy ifjú spanyol lovag, amint áhítatos arccal nyújt föl egy darab kenyeret a feszületen csüngő Krisztusnak”. S bár Angyalka itt Miklóssal azonosítja Krisztus katonáját, az ábrázolt vitézben, mint Spanyolhon szent harcosában Loyolai Szent Ignác alakjára is asszociálhatunk.

A militáris és hagiográfiai jelképek mellett feltűnnek még a romantikus és preromantikus szerzők és alkotásaik is, így többek között: Lord Byron 1812-es elbeszélő költeménye, a Childe Harold, a rajongó Adél által felemlegetett Prévost abbé regényes világa vagy épp Lermontov és Puskin hagyatéka. Utóbbi, azaz Puskin kapcsán érdemes felelevenítenünk az epilógus alapszituációját. Miklós ugyanis szintén egy nőért vállal párbajt, s a malomhoz érkezésükkor az Anyeginből idéz: „Repül és a malom vidékin / Megáll a szánka. Guillot itt / Le Page öldöklő csöveit…”

Miklós sorsszerű drámájában helyet kap a vallomásosság műfaja is. Tisztán, olykor kegyetlen őszinteséggel avatja be olvasóját a szerelmi játszmák okozta belső felismerések és meghasonlások szövevényes hálózatába. Egy korábban már említett kalandjának, Az államtanácsos fejezetének öngyilkosságba hajszolt hősnőjét Marianne-nak hívják, aki a tengerparti városkában nyit parfümkereskedést, „Francia kosárhoz” néven. Marianne, Dumas kaméliás hölgyével is rokonítható, valamint – névbeli eltéréssel ugyan, de – emlékeztethet bennünket az ifjú Rousseau Vallomásaiban igaztalanul megvádolt cselédlányra, Marionra.

Ami Miklóst illeti, kalandjait ő egyszerre átéli, újraéli és közvetíti, miközben a beszédében arra is ügyel, hogy egyik szerelmét se hibáztassa. Ezekben a vallomásokban pedig épp az irodalmi zsánerekkel és toposzokkal való játék jelentik azokat a nyomokat, amelyek mentén szélesedik a szöveg gondolati térképe.

Gyűlölet és a Remény párbaja

Mielőtt a szerzővel az epilógus zárójelenetéhez érkeznénk, szembe találjuk magunkat a gyűlölet érzetével. Ez a titokzatos érzés – akár a hit, a barátság vagy a szeretet – önkéntelenül képződik a lélekben, nem lehet róla számot adni. Egy apró, a gyermekkorban rosszul elejtett mondatból alakult ki a távoli rokon, Eliz és Miklós között is a gyűlölet, amely az idők múlásával sem csillapult. A főhős előre utalva végzetére, már az epilógus előtt megjósolja, hogy a gyűlölet, vagyis Elíz lesz az egyetlen, aki a sírjánál vele marad. E rideg és végérvényesnek tűnő viszonyulás – egy illuzórikus jelenet hatására – végül mégis mintha megszelídülne. A névtelen cimbora ugyanis látni véli, ahogy a lovag árnyéka felemelkedik a síri világból és kezet csókol a türelmesen magába forduló Eliznek. Ezzel a gesztussal a remény is újra feléled, s a sziléziai fagyos rögök alatt pihenő Miklós végül még talán a nénjével is megbékélhet.

Kétségtelen, hogy a leveleiből előlépett Miklós lovag egyik legerősebb fegyvere a remény.

Ez hajtja őt a románcok sűrűjébe, s győzi le végül még a legelszántabb gyűlöletet is. Lovik hőse – minden borongósága és lelki önvádja ellenére is – két kézzel kapaszkodik az élet gyeplőibe.

Egy olyan korszakban, amikor a nagy eszmék teljesen az értéküket vesztik, és sokszor hazugságokba csapnak át, ösztönző és magával ragadó egy olyan tiszta hősről olvasni, aki pusztán magáért, a saját sorsáért küzd. Miklós lovag is így tesz: töredékekben láttat, mesél, elgondolkodtat. Csalhatatlan életművész ő, aki még száztíz év után is magára vonhatja az olvasók figyelmét.

A cikksorozat korábbi darabjai:

Zenélő, szomorú mocsár – Gozsdu Elek és a Tantalus

Amiről a noteszlapok hallgatnak – Tolnai Ottó első, Rovarház című regényéről

Mennyi a nyugdíja egy világszínvonalú kisregénynek? – Ottlik Géza: Hajnali háztetők

„Menj Könyvecske, tulajdon agyam fajzotta leányom!” – Fél évszázada jelent meg Weöres Sándor Psychéje

„A sokszor írt témának meg nem írt regénye” – Lovik Károly: A kertelő agár

Szenvedélyek végletekig: 80 éve jelent meg Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regénye

Az eltűnt Hellász nyomában – Szabó Magda Zeusz küszöbén című művéről

„Csak azokat a napokat vesztettük el igazán, amelyekre nem emlékszünk” – 110 éve jelent meg Kaffka Margit Színek és évek című regénye

„Nem érzed-e, hogy jön homlokod felé a golyó” – Esszé Bródy Sándor A nap lovagja című regényéről

Habent sua fata libelli – Markovits Rodion Szibériai garnizon című művéről

„Itt volt tegnap Devecseri” – Esszé Devecseri Gáborról

„Az utolsó költő” – Reviczky Gyula költészetéről

„Ó, állatok mély, boldog mélabúja!” – Juhász Gyula költészetéről mai szemmel

„Szerencsésen meggondolatlanul Párizsba érkeztünk” – Vaszary Gábor: Ketten Párizs ellen

„Egy nagyobb rend égi geometriája” – Ottlik Géza: Buda

„Ha ilyen volt? Ha ilyen is volt?” – Mándy Iván: Fabulya feleségei

„De itt van az apám, akivel éppen úgy összefüggök, mint anyámmal” – Hunyady Sándor: Családi album

„Fájt bennem az élet, mint egy seb, olyan nyersen” – Szép Ernő: Lila ákác

Az eltűnt idő nyomában Szomory Dezsővel – Szomory Dezső: A párizsi regény

A gombfoci: élet-halál kérdés – Tandori Dezső: Nagy gombfocikönyv

„Tudja, a regényírók annyi hülyeséget terjesztenek a légióról” – Rejtő Jenő: A tizennégy karátos autó

„Titkos szűrők, fátyolok hálózata” – Ottlik Géza: Próza