„A lehetőségek rendszerében a végső határokat döntögetjük” – Marsall László, a garabonciás költő

Marsall László egyedi gondolkodására rendkívül jellemző, ahogy egy 2003-ban Pósa Zoltánnal készült interjúban költészetéről beszélt: „Engem elsősorban a lehetőségek rendszere érdekel, ami olyan tartomány, ahol az ember számára elképzelhető számtalan lehetőség közül valamelyik bekövetkezik. De a többi is bekövetkezhetne. Engem a »Mi lenne, ha?« és a »Mi lett volna, ha?« ország legalább annyira izgat, mint a »Mi lesz?« birodalma, mert az utóbbit úgysem tudjuk pontosan felfedezni, legfeljebb ha prognosztizálhatjuk. Amit itt és most az is nehezít, hogy az úgynevezett valószínűségi tartományban, a lehetőségek rendszerében a végső határokat döntögetjük.” Marsall tehát nem csupán a valóságról szól, hanem az azon túli lehetőségek végtelenjéről, amely valóban csak a költészet varázsával szólítható meg. 

Műveiben ez a végtelen-véges létvariációk lehetőségeinek és a nyelvi kapcsolatok kombinatorikájának szüntelen kutatása egyben.

A „Teremtő rontó szél – in memoriam Marsall László” című portréfilm előzetese

Első verseskötete Vízjelek címmel jelent meg 1970-ben, melyet még tizenkét önálló könyve követett. Összegyűjtött verseit 2002-ben adták ki Szélketrec címmel, kiadatlan művei pedig halála után, 2015-ben A világba ágazó ember című kötetben jelentek meg. 1984-ben, ötvenegy éves korában kapta meg az ifjú költőknek szánt József Attila-díjat, melyet 1991-ben Déry Tibor-jutalom, 1997-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje, 2000-ben a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének díja, 2002-ben a Kossuth-díj és 2008-ban az Arany János-díj követett. Az év könyve jutalomban két alkalommal, 1987-ben és 2000-ben is részesült, a Kortárs folyóirat pedig 1993-ban fogadta díjazottjai közé. Életművéről Sturm László írt monográfiát 2014-ben. Budapesten hunyt el 2013. június 25-én, sírja a Farkasréti temetőben, kedvelt sétahelyén található. Urnasírján Orosz János műve, egy repülő férfialakot ábrázoló, süttői mészkőből faragott síremlék áll, latin felirattal: „Eadem mutata resurgo”, azaz „Ha megváltozva is, mégis önmagam ébredek fel”.

Vasy Géza, a Kortárs folyóirat 2013/07-08. számában megjelent „Marsall László pályaképe” című írásának részletével emlékezünk a költőre:

Marsall László a modern magyar költészet egyik legkülönösebb alakja. Talán még különcnek is lehetne nevezni, ha ennek a fogalomnak nem volnának félreérthető mellékjelentései. De a köznapi emberekhez képest minden igazi költő valamiképpen különc, s a költők társaságában olyanok számíthatnak különcnek, mint például Weöres Sándor vagy éppen Marsall László. A róla szóló írásokban nevezték őt már többek között Próteusznak, Orpheusznak, Sziszüphosznak, s mindegyik elgondolkoztató. Ifjúkorának legfőbb mestere, Weöres Sándor Próteusznak is nevezte, tehát ahhoz a mítoszi lényhez hasonlította, aki alakváltoztató, és korlátlan, múltat és jövőt is átölelő tudással rendelkezett. A költő szimbolikusan eleve „jósló” személy volt, és lehet ma is, másrészt pedig alanyi költőként vagy mindig önmagát adja, vagy sokféle alakmásban s ennek megfelelően sokféle formában szólal meg. Orpheusz legendás alakját a költők őstípusaként ismerjük, aki csodás dalával a természetet s még az isteneket is elbűvölte. Sziszüphosz ravasz király volt, aki egyszer még a halált is fogságba ejtette. Büntetésül örökké egy sziklát kell görgetnie a hegyre, s az onnan mindig visszahull. Az értelmetlen munka jelké­pének szokták tekinteni, de Camus óta az emberi fenségnek is példája.

Közismert dolgok ezek, ám Marsall László költészetének körülírásához érdemes volt felidézni.

Olyan költő ő, aki az orpheuszi harmóniaképzet széthullásának tudatában törekszik arra, hogy mégis egész világot építsen.

S ez egyértelműen és legtökéletesebben éppen szerelmi lírájában valósult meg. S temetett ő is kamasz fiúgyermeket, feleséget. Szerelem, szeretet és halál összefonódnak. Olyan próteuszi alkat, akit kísérletezőnek is nevezhetnénk, kiegészítve azzal, hogy ugyanaz a költői személyiség áll mindegyik korszaka, kötete mögött. S illik rá ez a megnevezés azért is, mert időszemléletében múlt, jelen s jövő egyaránt hangsúlyos. Igaz, ő nem mindentudó, hanem megismerésre és megértésre törekvő. Marsall nem ravasz költő, s nem is érdemelte ki az istenek büntetését, ő a földi poklocskáktól kapott ütéseket. Sziszüphosz pedig számára is az öntudatos, a helytálló ember szimbóluma.

Az antik mitológia hősei mellett talán egy magyar típust is érdemes említeni, a népi hiedelemvilágban elterjedt garabonciást. Diáknak is nevezik, s rontó-javító jellege egyaránt van alakjának. 

Mondják, a költőben örökre megmarad valami gyermeki elem. Marsall László örök gyerek, örök diák, aki mindvégig megőrizte játékos hajlamát.

A felnőtt játéka azonban nem azonos a gyermekével, hiszen sokkal tudatosabb és irányítottabb. Marsall László gyerekkori játékaiból-kalandjaiból is megörökített vallomásaiban néhányat. Felnőtté válva az első hatalmas játékélmény a sport volt. Első osztályú, válogatott röplabdázó volt tizenhét éven keresztül, s abban az időben a sport még ezen a szinten is igazi játéknak számított, s nem foglalkozásnak. A röplabda csapatsport is, s így többszörösen fegyelemre és figyelemre késztet, s mivel emberi tevékenység, a költő számára alkalmat kínálhat a világkép megjelenítésére is. A Beszámoló a röplabda leütésének pillanatáról című, egyetlen mondatból álló prózavers „pillanatának” elolvasási ideje négy-öt perc, s a szövegben nem a játék könnyedsége, hanem a helytállás kötelessége, gyötrelmes gyönyörűsége mutatkozik meg:

„…lágyan, igen gyengéden, mintha alvó kisfiad hasonlíthatatlan aranyfüst-haját simogatnád, és mégis nemzet-megtartó a labdát, igen lágyan, nyesve-simogatva pattintod közvetlenül és védhetetlenül, le a sánc mögé, a salakra, hogy semmi melldagasztó fölény, semmi öröm, csak állati (vagy angyali?) szomorúság, inkább a bánat kísértése, az követ aláhulltodban, s homlokodra arcodra szemereg, mint pofozott labdáról szemedbe a salakszemcsék; s talán kielégült lennél, ha ez volna a mérkőzés utolsó pillanata, és nem kellene értük és helyettük, akik vállon csúsznak a salakon érted és helyetted – és ha adódik, magad is – megismételned – igen, most árva Sziszifusz vagy –, s ki tudja hányszor még! – ugyanezt ugyanúgy, és hátha még gyöngédebben, még magasabbra ugorva.”

A sport mellett játéklehetőséget kínál a matematika. Marsall László, miután az ötvenes éveket érdeklődése dacára nem tartotta alkalmasnak filozófiai tanulmányok folytatására, matematika–fizika szakra jelentkezett, s matematikai érdeklődése folytonosan megmaradt. Gyerekkori próbálkozások után húszévesen elkezdett a költészettel, s így szükségszerűen a nyelvvel is foglalkozni. S bizony a nyelv, még inkább a költői nyelv alkalmas a játékra. A röplabda leütésének pillanatsora, egy matematikai feladat megfogalmazása, lehetséges megoldása, egy költői szöveg megalkotása egyaránt azt követeli meg, hogy sok és sokféle változót vegyen figyelembe az ember a gondolkodás és a cselekvés során. József Attila azt írta, hogy „a líra logika, de nem tudomány”. A matematika logika és tudomány is, ám szokatlan, hogy valaki a lírával keresse a kapcsolatát. 

Marsall László költői világának egyik lényeges újdonsága, hogy a kétféle nyelv és kétféle logika közötti szerves kapcsolat létrehozására törekszik.

Két külön világ az ember nyelvhasználatáé és a matematikáé, de mindkettőt az ember teremtette meg és használja. A filozófiai, a nyelvi és a matematikai logika sem tekinthető azonosnak. Az elméleti matematikusok szerint csak az övék az igazi, s bár az sem nevezhető tökéletesnek, sokkal kisebb hibaszázalékkal működik, mint a nyelv logikája. Az mindenesetre tény, hogy a 20. században a logika tudománya egyre inkább matematikai logikává változott át, s megújult a filozófia, a nyelvelmélet is. Vagyis Marsall László költői kísérletének tudományos háttere van.

[…]

Marsall László felnőttként, 1953-ban kezdett verseket írni. Olyan korszak kezdetén, amelyben a felszínen még dúlt a sematizmus, a mélyben, részben az íróasztalfiókokban pedig négyféle jellegzetes költői irány volt megfigyelhető. Az egyik Illyés Gyula nevéhez, a második Weöres Sándorhoz, a harmadik Pilinszky Jánoshoz, majd Nemes Nagy Ágneshez, a negyedik Juhász Ferenchez és Nagy Lászlóhoz köthető. Marsallnak Weöres lett az első számú mestere, majd különös haszonnal forgatta – egyébként számos akkori fiatal költőhöz hasonlóan – a modern francia líra 1958-ban megjelent antológiáját, tanulmányozta a szürrealizmust. Ekkor kezd Rilke és T. S. Eliot, García Lorca, majd Benn, Celan ismertebbé válni nálunk. Igen sűrű hatáshullám ez, s hamarosan hozzászámíthatjuk a beatköltészetet, a tágabb neoavantgárdot. Az 1953 utáni mintegy másfél évtizedben induló költők mindezzel találkozhattak. Illyéshez inkább indító élményként s főként szemléletileg kapcsolódtak sokan, a pontatlanul népi-nemzetinek nevezett vonulat közvetlenebbül Nagy Lászlóékat választotta mesterül, míg mások az újholdasokat. Weöres is sokak mestere volt, de szemléletben Marsall került hozzá a legközelebb.

Mindenünnen el lehetett jutni az újabb kísérletezéshez, a neovantgárdhoz. Ennek igazi műhelyei a hatvanas években az irodalompolitika miatt nem alakulhattak ki Magyarországon, csak Újvidéken (Új Symposion) és Párizsban (Magyar Műhely). A hetvenes évekre mégis egyértelművé vált, hogy a legnagyobb feltűnést keltő Tandori Dezső nem magányos úttörő. A harmincas években született költők közül a vajdasági Tolnai Ottó, valamint a párizsi magyar műhelyesek mellett kibontakoztak olyan életművek is, amelyek nem szakítottak a megújult kortárs hagyománnyal, átlépve ezzel a posztmodern táborába, hanem szintetizálni próbálták a lehetőségeket, miként talán a legmerészebben éppen Marsall László, továbbá Orbán Ottó, Bertók László, Kalász Márton, Tőzsér Árpád, Szilágyi Domokos. Marsall László tehát konzervatív világszemléletű újító, aki a késő modern és a posztmodern határán állva várja az üzeneteket. Többféle geometriát ismerve átérzi, hogy az irányzatok párhuzamosai a költészetben találkozhatnak, metszhetik egymást, s abból nem karambol, hanem vers is születhet. Lehetséges, hogy „nagy elbeszélést” nem talált, de megörökített sok kisebbet, s ezeket a „töredékeket” az életmű Egésszé formálta.

A teljes tanulmány ezen a linken olvasható.