Filmfestészet a Parasztok című animációs filmben

A történet egy 19. századi lengyel parasztfaluban játszódik, ahol a kemény munka, valamint a hagyományok és a helyi szokások határozzák meg a mindennapokat. A kisközösség működése minden tekintetben a gazdasági, vallási és társadalmi intézményrendszerek tradícióira épül. A szemkápráztatóan gyönyörű és fiatal Jagna (Kamila Urzędowska) azonban valódi művészlélek, aki papírmaséból készült alkotásaiba menekül a különböző kötöttségek elől. Élete mégis teljesen felfordul, amikor a környék első számú földbirtokos gazdájához, a vagyonos, de jóval idősebb Maciejhez (Mirosław Baka) kénytelen feleségül menni. Hiszen a lány valójában újdonsült férje fiába, a szintén házas Antekbe (Robert Gulaczyk) szerelmes, akivel tiltott viszonyba kezd a család és a falubeliek legnagyobb felháborodására.

A klasszikus történetben olyan rendkívüli aktualitással bíró kortárs témák jelennek meg, mint a női sorsok és a kiszolgáltatottság kérdései, az egyéni és a közösségi kapcsolatok elszemélytelenedése, a hagyományos családi értékeket és az erkölcsi normákat felülíró gazdasági érdekek és élvhajhászat, a féligazságok és az álhírek terjedésének problematikája, valamint az ezeken alapuló társadalmi kiközösítés kultúrája. A film valódi különlegességét mégis rendhagyó intermediális művészeti megnyilvánulása szolgáltatja, mivel a Parasztok minden képkockája egy egyedi, kézzel készült olajfestmény, melyek egymás mellé helyezett sorozatából születik meg a mozgás illúziója. Így a sajátos vizuális absztrakciót lehetővé tevő animációs technika a képzőművészeti interakció segítségével formálja a hagyományos filmkép látványvilágának stílusát.

A festészet színes mozipalettája

Film és festészet kölcsönhatására számos példát találni a mozi történetében. A legkézenfekvőbbek ezek közül a különböző filmeken belül feltűnő képzőművészeti alkotások, melyek gyakran csupán a kamera objektívjén keresztül rögzített egyszerű tárgyi elemekként jelennek meg a vásznon, így teremtve tematikus kapcsolatot a médiumok között. A szentpétervári Ermitázs folyosóin végigvezető Az orosz bárka vagy a Louvre-ban játszódó A Da Vinci-kód során a nézők a történetek szereplőivel együtt csodálhatják meg a híres múzeumok lefilmezett kiállítási tárgyait, ahogy a jelentős művészekről szóló hagyományos életrajzi produkciók, mint A nap szerelmese, az Agónia és extázis, a Túlélni Picassot, a Pollock, a Frida vagy a Goya kísértetei is elsősorban témaként dolgozzák fel a festészetet. Mivel ezek a filmek az egyes művek megszületésének körülményeit mutatják be, a tényleges festmények ennek megfelelően szükségszerű kellékekként vannak jelen, mindössze képi reprezentációkként szolgálnak a cselekmény során.

A különböző festményeket szerepeltető felsorolt példák történelmi közege, illetve múzeumi helyszínei továbbá azt is jelzik, hogy a festészet mostanra elvesztette eredetileg jelentős társadalmi funkcióját. Az újabb technikai lehetőségeknek és a megváltozott kultúrafogyasztási szokásoknak köszönhetően mostanra például a portréfestők helyét a fényképészek vették át, a templomok freskói pedig már csak esztétikai célt szolgálnak a vallástól eltávolodott közönségnek, noha egykor ezek ismertették meg a – latin nyelvű szertartásokból mit sem értő vagy gyakran írástudatlan – gyülekezettel a vallási történeteket. A képek történetmesélési lehetőségei ráadásul össze sem mérhetőek a film vizuális narratívaalkotásának komplexitásával.

A festészet ábrázoló eszközkészlete ennek ellenére máig képes hatással lenni a különböző filmformanyelvi megoldásokra.

Egyes alkotások ugyanis éppen a specifikus festészeti stílusjegyek továbbörökítésének segítségével hoznak létre izgalmas kapcsolatot a médiumok között. A Caravaggio és a Csontváry már nemcsak címszereplőik életútját dolgozzák fel, hanem munkásságukból és művészi látásmódjukból is inspirálódnak képi világuk megalkotásakor. Más produkciók szintén a festészet általános befogadói élményét kísérlik meg filmes módszerekkel újrateremteni. Az Éjjeli őrjárat a megidézett Rembrandt-kép jellegzetes, szűk színpalettáját alkalmazza, melyben elsősorban a sötét és a barna árnyalatok dominálnak, A gránátalma színe és a Szindbád a rendkívüli díszletek és az élénk kosztümök egyszerű megörökítésével képesek kivitelezni a lefilmezett festményszerűséget, a Barry Lyndon pedig úgy teremti meg a cselekménye történelmi idejére jellemző festészeti stílusok hangulatát, hogy kizárólag természetes megvilágítást, főleg gyertyafényt használ.

A film gondosan komponált, kitartott beállításai ezenfelül a folyamatos variózásnak, a hosszas ráközelítéseknek és eltávolodásoknak köszönhetően egy kiállított festmény szemlélésének hatását keltik.

A Malom és kereszt szintén a kameramozgás minimalizálásával, illetve annak mechanikussá tételével, gyakori oldalirányú kocsizásokkal imitálja a pásztázó nézői tekinteteket. A film ráadásul tovább árnyalja az állóképszerűség illúzióját, amikor a főszereplőként megjelenő Bruegel fizikailag is belép saját festményei világába, ahol az általa teremtett, megszemélyesülő alakok ténylegesen megélik a képeken prezentált élethelyzeteket.

A filmen ábrázolt jellegzetes festői látványvilág rendszerint a speciális színhasználatban, a megfelelő világítástechnikában, a gondosan kialakított teret síkhatásúvá formáló operatőri munkában és a nagy látószögű, mélységi beállításokban mutatkozik meg. A dialógusok szerepének gyakori háttérbe szorítása, továbbá a közeli és szubjektív felvételek mérsékelt használata szintén a festményszerűséget erősítik a jellegzetesen filmes megoldások helyett, ahogy a kompozíció kiválasztása is rendszerint a középpontos perspektívából indul ki a hasonló alkotások esetében. Ezekkel szemben DK, azaz Dorota Kobiela és Hugh Welchman produkciói esetében több ezer valódi festmény felhasználásával hoznak létre filmes elbeszélésmódot. A Loving Vincent nem egyszerűen a van Goghra jellemző vizuális stílusban prezentálja a festő élettörténetét, hanem művei tényleges reprodukálásán keresztül kreál narratívát, ahogy a Parasztok a 19. századi festészeti stílusok felelevenítésének segítségével valósítja meg történetét.

Vászonra vitt filmképek

Nem véletlen, hogy az idézett példák rendezői között több olyan alkotót találni, mint Szergej Paradzsanov, Peter Greenaway vagy Huszárik Zoltán, akik a film és a festészet területén is otthonosan mozogtak. A Welchman-rendezőpáros tagjai hozzájuk hasonlóan szintén egyszerre képviselik mindkét művészeti ágat, habár filmjeikkel a festészetet próbálják filmszerűvé tenni, és nem fordítva. A Parasztok készítői először valódi színészekkel forgatták le a teljes produkciót, és csak ezt követően festették meg kockáról-kockára a rögzített képeket. A folyamat kulisszatitkaiba a stáblista alatt futó bejátszások is beavatják a közönséget. A film ezáltal saját konstruáltságára hívja fel a figyelmet, hiszen a festészet a vizuális effektekhez hasonló technikaként kerül alkalmazásra, csak éppen a digitális utómunkával szemben ezúttal valódi ecsetvonások teremtik újra a filmképet.

A Parasztok rendkívüli realizmusigénnyel ábrázolja szereplőit, hogy hitelesen adhassa vissza a színészi játékot.

A kifejező arcrezdülésektől az apró gesztusokig az eredeti alakítások köszönnek vissza a karakterek festett verzióiban. A rögzített valóságot utólag képkockáról képkockára átrajzoló rotoszkóptechnikára emlékeztető animációs eljárás ugyanakkor gyakran alkalmaz impresszionista stilizációkat a drámai hatás növelése érdekében. Ez különösen a természeti hátterek és a környezeti hatások esetében szembetűnő. Az aranyszínben pompázó, idilli búzamezők, a dermesztően borús, havas vidék, vagy éppen a kevés beszűrődő fény és a gyengén pislákoló tűz félhomályában megmutatkozó, barna szobabelsők eredményesen adják vissza a megidézett korra jellemző impulzív tájképek és csendéletek hatását. A főszereplők tiltott románcának legemlékezetesebb jelenetei pedig olyan érzékletes képsorokon elevenednek meg, mint a lángra gyúló szénaboglyában rajtakapott, izzadtsággőzös szeretkezés, a nagy szemekben zuhogó esőben ázottan összeboruló pár, vagy a faluból történő kiűzetést követően a nedves föld sártengerében magára maradt hősnő naturalista pillanatai.

A filmtörténet során általában a különböző trükkfelvételekhez használtak korábban festett háttereket, melyek attrakciójellegéhez képest a Parasztok gyakran torzítja képei esztétikáját a filmszerű fogalmazásmód kedvéért. Az alkotás festményei rendszeresen elhomályosítják a hátteret, kizárólag a fókuszban lévő karaktereket rajzolva meg élesen, ezáltal imitálva a kis mélységélességű beállításokat, ahogy számos olyan közeli képkivágat, dinamikus kameramozgás, illetve lassított felvétel is segíti a történetmesélést, melyek kompozícióik vagy mozgásuk jellege miatt nem jellemzőek a hagyományos festészetre.

Welchmanék művészetek kölcsönhatásából táplálkozó technikája ugyanis egyszerre képes megjeleníteni a festészet térbeli és a film időbeli mozgásábrázolását.

A valóságot az alkotók szubjektív látásmódja szerint újrateremtő stílus egyedi ecsetvonásai folyamatosan átrendeződnek a kézműves készítésmódnak köszönhetően, így hozva létre a képek szüntelen vibrálását, az árnyalatok állandó változását. A Parasztok vizuális absztrakciói ráadásul szemléletesen képesek metaforikussá fokozni a történet eseményeit.

A hagyományok földjén

A tradíciók és a szokások által meghatározott paraszti világ vallási, gazdasági és társadalmi előírásaihoz képest a művészetek teljes szabadságot nyújtanak, hiszen a kreativitás határtalansága és az önkifejezés végtelen lehetőségei a valóságban elképzelhetetlennek tűnnek. Így a festett filmkép médiumokon átívelő, korlátlan mozgásával stilárisan érzékeltetett kötetlenség feszültségbe kerül a történetben érvényesülő konzervatív hagyománytisztelettel és földhözragadtsággal. Ez a konfliktus a főszereplő lány karakterének sorsában fogalmazódik meg leginkább. Jagna ugyanis a monoton, kemény munka, a rákényszerített érdekházasság, majd a falubeliek kiközösítése elől menekül a kézműveskedésbe. A kietlen, sivár mindennapokat mindössze papírból készített díszei színesítik meg. A fiatal lány egyedül az alkotásban talál magára, mivel művein keresztül – a film elvont vizualitásához hasonlóan – saját látásmódja szerint alakíthatja a tapasztalt valóságot. Az idős gazda házassági ajánlatát is kizárólag úgy képes elfogadni haszonleső édesanyja útmutatására, hogy a férfitől kapott díszes kendővel, majd később a különböző ruhaköltemények ajándékaival vigasztalódik a boldogtalan kapcsolatban.

A hősnőhöz hasonlóan a történetben megjelenő többi szereplő szintén a (társadalmi) mobilitás megvalósíthatatlanságával küzd: az örökségükre és az ezzel járó lehetőségekre váró fiatalokat új felesége javára tagadja ki tehetős apjuk, a földterületeik megtartásáért és a jobb gazdasági feltételekért harcoló parasztok lázadását pedig erőszakkal verik le, de még a papnak készülő fiú is kénytelen visszatérni szülőföldjére tanulmányai végeztével. A továbblépés lehetősége tehát senkinek sem adatik meg.

A fejlődés útjában éppen azok az intézményes keretek állnak, melyek hagyományaihoz hiába ragaszkodnak a rendszer elszenvedői, az általuk képviselt eszméket mégsem képesek érvényesíteni.

Az egyház tradícióit úgy övezi mély tisztelet, hogy közben az emberek semmibe veszik a vallás tanításait, a gazdasági kapcsolattá redukált házasság szentsége pedig az őszinte szerelemmel válik összeegyeztethetetlenné a történet során.

A szereplőkkel való együttérzést mindazonáltal megnehezíti a karakterek saját önsorsrontó gyarlósága. A falu lakói gyakran egészen visszataszítóak elidegenítő gyűlölködésük miatt. A főhősök mind összetett egyéniségek, jellemváltozásuk azonban hullámzó: az őket érő hatások és tapasztalatok miatt időről időre másképp viselkednek a visszatérő szituációkban, egyértelmű fejlődésen mégsem mennek keresztül. A különböző szűkebb rokoni és tágabb kulturális közösségeket kizárólag az azonos, elsősorban gazdasági érdekek tartják össze. Ráadásul ahelyett, hogy az emberek együtt gyarapodnának, leginkább a jobb lehetőségek birtokába jutott társaik visszahúzásában találják meg az összhangot. Legyen szó a gyermekeit kisemmizni szándékozó tehetős apáról, a környék legszebb lányának kegyeiért küzdő, majd szerelmi csalódottságukban erőszakhoz forduló férfiakról, vagy az elérhetetlen Jagna megerőszakolásáról, majd kiközösítéséről „bujasága” miatt. A követendő narratíva mindig aszerint alakul, hogy ki melyik nézőpontot találja megfelelőnek a maga számára. Így a paraszti világ autentikus életképeinek látszólagos idilljét az örök irigység árnyékolja be.

A Parasztok az Anna Kareninához vagy az Édes Annához hasonló, máig aktuális, klasszikus női sorstragédia, egy szimbólumokban gazdag, egyetemes tanmese az emberi természetről. Noha DK és Hugh Welchman szűk két órába sűrített adaptációja időnként típusszerűen ábrázolja karaktereit, és közhelyekbe tömöríti narratívája kötelező epizódjait – akár a vaskos regényt korábban feldolgozó, többrészes sorozathoz képest –, a film hatásos látványvilága szubtextusainak köszönhetően kiválóan képes vizuálisan megjeleníteni Władysław Stanisław Reymont eredeti történetének stílusát és tartalmi jellegzetességeit, miközben mit sem veszít összművészeti kifejezésmódjának drámaiságából.